Bejelentkezés

Keresés

Hangosan süvít a szél,
A fák körül dühösen táncot jár,
Villám karmaival lecsap,
Odaföntről mennydörgés hasít belém.

Hirtelen sötét lett minden,
Mintha valaki odafent haragudna,
Kicsavar fákat, köveket mozgat,
Bennem is pont ilyen a vihar.

Házam ablakából rettegve figyelem,
Látom a vihar nem kegyelmezett,
Eső óriás cseppjei arcomba vernek,
A vihar szelei nagy erővel melleim közé szöktek.

Kitépett belőlem minden nyugalmat,
Csak tombolt és tombolt egész éjen át,
Én féltem, társam testéhez bújtam,
Onnantól már csak bennünk dúlt a vágy.

Nem érdekelt már a vihar mit akar,
Csak egy kézre figyeltem, mely ölelt és eltakart,
Csak a köztünk levő szenvedély számított,
Miközben kint irigyen tombolt a vihar.

Becskén, Bercelen át sodort a szél,
Vanyarcra hívott a lángoló szenvedély,
Vanyarcon tanultam, sok mindent kaptam,
De sokszor hazugságai is szívembe marnak.

Mit kaptam én tőled, Vanyarc?
Megtanultam, milyen az igazi harc,
Kaptam férjet, gyereket, autót, házat,
Célokat, melyet földedre raktam.

Kaptam álmakat, melyet földeden álmodok,
Célokat, hitet, sok reményt,
Gyönyörű tájképed szívembe rajzoltad,
Festői szépségeddel karjaidba ringatsz.

És mit adtam én neked, Vanyarc?
A szívemet, lelkemet, az életem,
Szerelmem-hitem, céljaim,
Neked adtam álmaim, vágyaim.

Így élek én itt, Vanyarcon,
Ezen a csodaszép kisfalun,
Vannak, akik igazán szeretnek,
És vannak, akik ellenségek lettek,


De ez így van jól, igaz, kis falum?
Bár az én házamhoz macskaköves az út,
De ennyi év után már ez sem bosszant,
Mert tőled annyi szépet és jót kaptam.

Hát ennyi Nógrád megye egy kicsi része,
Magyarországnak talpalatnyi földje,
A világnak ismeretlen pont talán,
De nekem Vanyarc jelent mindent,
Megyét, Országot, Világot, Hazát.

Rég elrejtett vágyak törnek felszínre,
Előtörnek újra meg újra,
Elragadnak a sötét, bűnös árnyak
Titokban mögéjük bújva vágyom a csodát

Mindenkinek vannak eltitkolt vágyai,
Mindenkinek lehetnek bűnös álmai,
Elrejtőzhet mindenki a vágyai mögé,
Felül kerekedhet a vágy ép eszünk fölé.

De bűn az a vágy, mit egyszer érzel igazán,
Bűn-e ha egyszer szeretsz, és titokban arra vársz,
Karjába zár szerelmed reszkető kezével,
Magához ragad vágya minden erejével.

Titokban még én is álmodom,
Érzem testemen a remegő kezet,
Hallom egy szerelmes férfi buja hangját,
Amikor suttogja régen titkolt vágyát.

Titokban arról álmodom, engem is elragad a hév,
Combjaim közt lángoló test keres helyet,
Izzik a levegő, izzad a gyertyaláng,
Mondja meg valaki, tényleg ez csak buja vágy?

Rég elrejtett vágyak tombolnak bennem,
Nem érdekel, ha bűnbe is esem, csak szeressen egy férfi,
Tanítson meg minden szépségre vágytól bolondult testem,
Ejtse ezerszer is bűnbe, ha bűn a vágy, amit érzek.

Az egész világ színpad,
Minden ember színész
Lesz, aki a gonoszt jássza,
Aki jó szeretne lenni, az még áll szerepre várva.

Ki rendezi az életet, ki kap jó szerepet?
Ki dönti el helyetted, gazdag vagy szegény leszel,
Boldog vagy boldogtalan, jól lakott vagy éhes,
Színjáték és álarc mögé mikor bújhatsz éppen.

Ki adja a gondolatod, ki adja a szíved,
A hangod, mosolyod, a könnyeket,
Ki az, aki a színfalak mögül mozgat?
És megmondja, mikor mit tehetsz.

Az egész világ színpad,
Minden ember színész,
Mikor milyen szerepet kapsz, nem te döntöd el,
A te dolgod annyi, a halálod órájáig játszani kell.

Mit jelent e szó, szeretet?
Te biztosan tudod, mit jelent,
Tekinteted, drága kezed,
Sugárzod a szeretetet.

Erőt adsz az erőtlennek,
Hitet a hitetlennek,
Reményt az elveszettnek,
Hangot adsz a szeretetnek.

Benned láttam Jézusomat,
Arcodon a mosolyomat,
Mikor megfogtad a kezem,
És azt mondtad, örülsz nekem.

Mit jelent e szó, szeretet?
Válaszolnod már nem is kell nekem,
Tudom már, a szeretetet mások hitéből nyered,
És e kincset csak Isten adhatta neked.

Mert a világnak ha nincs is szüksége rád,
Itt velünk tehetsz még csodát,
A világból egy szelet a tiéd,
Szereteted hadd legyen miénk.

Beer Miklós Püspöknek.

Ne haragudj rám, bolondságomért,
Csak szeress, a szívemért, a lelkemért,
Ne haragudj rám, ha olykor vak vagyok,
Én tudom azt, te is szeretsz nagyon.

Viseld el nehéz természetem,
Ne dobj el magadtól sosem,
Várj rám minden nap, minden pillanatban,
Neked is érezned kell, a mi szerelmünk nagy.

Így tizenegy év után a lépcsőn ülve,
Merengek magam elé nézve,
És gondolkozom, megérdemeltelek?
A válaszom az lett: igen, hisz szívből szerettelek.

Újabb tíz év után is itt szeretnék ülni,
És újra föltenni e kérdést,
De már nem magamnak, hanem csak neked,
A válaszod ne legyen más, csak egy szó, igen.

Én valamit másképp látok,
Én sok mindent másképp hallok,
Én valamit másképp érzek,
Én valahogy mástól félek.

Én mindent másképp látok,
Testemből kiemelkedve magam fölé szállok,
Látok egy törékeny női testet,
De tudom, vasakarat lakik ott bent.

Tudom, sokszor másképp látok,
Erre rég rájöttem én,
Mesében a mesét látom,
A csodában, ami szép.

Én valamit másképp látok,
Meglátom azt, mi másnak mit sem ér,
Meghallom az éjjelnek dünnyögő neszét,
Tudom, én sok mindent másképp látok.

Leszek hűsítő forrása szívednek,
Leszek a szádban szomjat oltó víz,
Vágyaidnak induló magja leszek,
Csak engedd meg nekem.

Engedd, hadd tereljelek hűs forrásom felé,
Hagy szerethesselek tiszta szívből én,
Merülj le a forrásom alá,
Ott megleled a választ is talán.

Választ kapsz minden kérdésre,
Viszonzást minden érzésre,
Bennem, általam, velem,
Csak engedd meg nekem.

Állóvizem felkavarod,
Érzelmeim, testem neked adom,
Vágyaidnak induló csírája leszek,
Engedd meg, hogy forrásod legyek.

Lehetnék jobb, mint vagyok,
Élhetnék boldogan, mégsem tudok,
Megvan mindenem, csak meg kéne ragadnom,
Mit a sorsomtól kaptam, el kéne fogadnom.

Kaptam én már annyi szépet,
Sok mindennel megáldott az élet,
Nem lehetne okom panaszra, és csak panaszkodom,
De ebből is látni, ember vagyok.

Ó, bárcsak egyszerű lenne,
Az, hogy jó legyek,
Ne tombolna bennem a sátán ereje,
De te még segíthetsz nekem.

Segíts rajtam, drága Isten,
Mindenem megvan, mégis semmim nincsen,
Te adj erőt hitvallásra,
Kulcsold kezem imádságra.

Lehetnék jobb, tudom,
És most eldöntöttem, leszek is,
Eléd teszem mindenem e földön,
Nincstelenül állok eléd, remélve, jobb ember leszek.

Annyi a kérdés, ennyi év után.
Kétségek gyötörnek!
Melyek lassan felemésztik szívem és eszem,
De kitől kérdezzek? Ki ad? Igaz választ. Ennyi év után.
Nehéz az ölelés, főleg úgy utána talán,
Jön is a temetés. Eltemetem apámat, mert nagyon beteg,
tagadja csóróság, de szeme már üveges, tekintete is réveteg,
Kitérő válaszokat ad, már régen beszélt velem, évek számát sem tudom,
De már nem is érdekel. Mert tudom, jön a kaszás, markába röhög,
büszkeségemért nagy árat fizetek, de tisztán szeretek
De kit érdekel, senkit. Az idő csont üregében van a büntetésem,
Hallom már vinnyogását a szemtelen halálnak,
Súgja kérkedő hangon, megint temethetsz, megint szenvedhetsz,

De talán már ez sem érdekel. Remegve lapul meg a lélegzetem
Bús szívem alatt bolondságok, semmit nem jelentő motyogások
Szöknek hiányos fogsorom között, csak motyogok magam elé nézve
Ebből a világból már semmit nem értve, sok éj hamvadt el már a nap tüzében azóta,
mióta apámmal beszéltem,
Igazán soha sem beszéltünk, mert életem során egy-két nap volt,
Amit eltöltött velem, soha nem nevelt, de már nem vetem szemére
Megbocsájtok, hisz szenved eleget
Ítéletet fejére majd Isten mond, az én dolgom talán szeretni,
Vele együtt, bántódásom és büszkeségem is el kell temetni,
De addig is folyton kérdések gyötörnek…