Bejelentkezés

Keresés

Mindegy miben hiszel, de hinni kell,
Nem kelhetsz, vagy fekhetsz,
Úgy semmiben nem hiszel,
Hinned kell egy emberben, hinni a szerelemben

Hinned kell az élet örömében,
Az igazságból fakadó könnyezésben,
Mosolyban, a nevetésben,
A kora tavaszi magvetésben.

Mindegy miben hiszel, de hinni kell,
Mindegy kiben bízol, de bízni kell,
Mindegy, ki törli szemedről a könnyet,
Teljesen mindegy, ki nevettet meg.

Nehéz a hit, de nehezebb, ha nincs,
Nehéz a bánat, ha nincsen társad,
Nehéz a gond, ha nem érzed Istent,
Hát látod, pajtás, ezért kell hinned.

Ki dönt? Életemről?
Ki dönt származásomról,
Ki, aki dönthet az életemről,
Ki az, aki dönt a halálomról.

Ki az, aki megítélhet,
És ki az, aki engem elítélhet,?
Ki előtt kell szégyellenem,
Azt, hogy cigánynak születtem.

Mitől függ, hogy elismerjenek,
Elfogadjanak és megszeressenek,
Csak tőled, és tőlem,
Mert tőled függ az élet, drága Istenem.

Tudom, már miért vagyok cigány,
Tudom már, én mellém ki áll,
Amikor az emberek félre löknek,
Én csak a te kezed fogom meg.

MEGYEK, URAM, MEGYEK,
MESSZIRE KELL MENNEM.
HARCOLNI KELL EGY JOBB ÉLETÉRT
HARCOLNOM KELL még az én népemért.

Mert a gyávák és hitetlenek, szidják a cigányt,
Megtagadva ezzel ugyan így téged,
Mert te, a te képmásodra teremtettél engem,
Te döntöttél úgy, hogy cigánynak szülessem.

Bár tudom én, szent nem igazán leszek,
Nem is akartam az lenni soha sem,
Csak ember szeretnék lenni, igazán ember,
Kit a te igéid nevelnek fel.

Áldalak, jó Uram, ezzel a cigány szívvel én,
Áldom minden cigánynak szent nevét,
Most megyek, színpadra kell állnom, a népemért és érted, Istenem.

URAM, ÉN KÉSZEN ÁLLOK,
A HARCOK MEZEJÉRE SZ ÁLLOK,
MELLEDRE HAJTOM FEJEM,
ÁRASZTOM a SZERETETEM

URAM, ÉN HOZZÁD FUTOK,
CSAK a TE KÖNNYEDRE SZOMJAZOM,
ÉN LESZEK a KARD, MELLYEL SZÍVEKBE HATOLSZ,
ÉN LESZEK FA, MELLYEL FEJEK FÖLÉ HAJOLSZ.


SOK AZ ÁR, NAGY a TÉT.
TŐLEM FÜGGHET VALAMI MÉG
INDÍTS HÁT UTAMRA, TE LÉGY a FEGYVEREM
MERT AZ ÉN SZÍVEM MÁR HARCRA KÉSZ.

Ha már nem leszek ennek a földnek,
Ha már nem élek ezek között az emberek között,
Vajon hol leszek?
Vajon ki leszek?

Mit hagyok itt magamból,
Szívemből, a lelkemből,
Ugyan ki gondol majd néha rám,
Ha én már nem leszek.

Mert bizony egyszer mindent itt hagyok,
A földet, az eget, a ragyogó csillagot,
Gyermekeket, Szerelmemet,
Titokban szőtt álmokat, be nem teljesedett vágyakat.

Egyszer a tollat is leteszem,
Bezárom álmaim összes kapuját,
Átlépek a hazug falak leomlott falán,
Ha már nem leszek.

Ki ejt értem őszinte könnyeket,
Ki mondja tiszta szívvel, az Isten áldja meg,
Lesz-e egyetlen ember ezen a vidéken,
Aki őszintén megsirat, ha már nem leszek.

Régen írtam már hozzátok verset,
Nehéz ezt ma is megtennem,
Nem azért nem megy, mert írni nem tudok,
Csak megfelelő szavakhoz nem jutok.

Egy édesanya mindég szívből szeret,
Én is szeretlek benneteket,
Minden mosoly öröm nekem,
Minden kacagás, mivel betöltitek a házat, ajándék.

Tudom, sokszor hibázom, ezért ne haragudjatok,
Bocsássátok meg azt, anyátoknak, hogy egy kissé bolond,
De hibám és bolondságom előttetek hever,
De egyszerűen csak szeretni kell.

Remélem, boldogok vagytok ebben a házban,
Öröm minden perc, mit velem megéltek,
Én ígérem, mindent megteszek,
Gyermekéveitek nagyon szép legyen.

Mert a gyermekévek vissza nem térnek,
Egyszer majd felnőtté válás kapujához értek,
Ott álljatok meg, mielőtt beléptek,
Nézzetek vissza, mert anyátoknak gyerekek maradtok mindég egy kicsit.

Az égen napként süt fel tán szeme,
Madarak az égig repültek vele,
Éjszakában mától csillagként ragyog,
Remélem, lelke most még közöttünk bolyong.

Ma pont egy hónapja már,
Hogy visszaadták földnek a testét,
Így az élők sorából végleg törölve,
Nem maradt más, csak halotti anyakönyve.

De szívünkből soha nem tudják törölni,
Én érzem, napként süt le rám
Tudom, hogy vállamra teszi remegő kezét,
Sokszor érzem féltő tekintetét.

Istenem, nélküle de üres a ház,
Nélküle szomorúan sírnak a fák,
Elmúlt vele sok minden,
Eltemettük vele örökre.

Nehéz, túl nehéz a fájdalom,
De sírni már nagyon nem tudok,
Kiapadt a könnyem, megfáradt a szemem,
Néha még most is jövetelét lesem.

Az égen napként süt fel már szeme,
A madarak az égig repültek vele,
Egy madártoll jött: tőle egy üzenet,
Utolsó szava az volt: Szeretlek benneteket.

Apósom emlékére aki örökké szívemben él.

Talán az ember, a természet legcsodásabb alkotása.
Titkaival, meg nem ismert helyeivel,
Be nem járt útjaival, álmaival, vágyaival életében.
De mi lehet? A halál után.

Nézzen mindenki magába. KI nem tette fel a kérdést,
Élete során legalább egyszer, jó helyen élek?
Vagy létezik halál után újabb élet?
És most jó helyen vagyok?

Sok tudós keresi a választ a kettősség világában,
Ellentétek erejében, mint sötétség vagy fény,
Gazdagság, szegénység, öröm vagy bánat,
Élet és halál vagy halál utáni élet.

Tényleg a lélek halhatatlan lenne?
Örökkön örökké újra születne?
Tényleg csak egy anyag a test,
Amit minden halál után újra megkapunk.

Sok a kérdés az ismeretlenről,
A halál utáni reinkarnációról,
Azokról megírt kutatás, csupán csak mese?
Vagy tényleg így van, csak tudatlanságom nagyobb, mint én vagyok.

Szeretném tudni ezelőtt ki voltam, és ezután ki leszek,
Hová hajt majd a vágy, mit utoljára érzek,
Halálom órájában, ki vár majd rám?
Mi vár rám az élet után?

Talán az ember a természet legcsodásabb alkotása,
Talán életünknek legcsodásabb része maga a halál,
Titka sötét, ismeretlenségünk még sötétebb,
Próbáljuk elhinni, igenis, létezhet élet után élet.

Ne szakítsd el anyától a gyermeket,
Ne tépd ki szájából tápláló melleket,
Ne tégy bilincset ringató kezekre,
Ne tégy lakatot anyai szívekre.

Ne kérd számon soha az anyát,
Miért szereti jobban lányát vagy fiát,
Ne kérj! hanem erőt adj a világon minden anyának,
Örülni tudjon minden asszony a gyermeki áldásnak.


Hisz én tudom, anyának lenni mit jelent,
Hisz megáldottál, drága Istenem,
Nekem a föld körülöttük forog,
Testem csillagként fejük fölött ragyog.

Anyának lenni mit jelent?
Minden igaz anyában ott a felelet,
Bennem is, mint a földön minden anyában,
Köszönet és alázat van, hogy anyává váltam.

Hát érted már, drága Istenem,
Megérted anyai szívemet
Tőlem a világon mindent elvehetsz,
Csak ne szakítsd el tőlem gyermekeimet.

Annyi minden történt már velem,
Annyiszor törték össze a szívem,
A fájdalom ezer kapuján léptem át,
Szeretnék megpihenni a sok csalódás után.

Éjszakában a csillagok is elbújnak a hold mögé,
A bánat is hálót fon meggyötört fejem fölé,
Annyiszor becsaptak már és megaláztak,
Miért van az, hogy rám csak csalódás várhat.

Mi az én bűnöm? Drága istenem ,
Mondd, meg mit tegyek?
Jobb ember már hogy legyek,
Ne törjék össze meggyötört szívem.

Jól van, ha kell, megértem én,
Ez a sors, ennyi az enyém,
Meg kell bűnhődnöm őseim bűneiért,
De miért e sok csalódás, nem értem én.

Szeretnék már ennek véget vetni,
Ennek az útnak végére érni,
A csillagokkal én is a
Hold mögé bújok,
Ott nem csalódom többé és soha nem sírok.