Bejelentkezés

Keresés

Vanyarci vénasszonyok, ha összeülnek

Egy komor téli estén,
sötét foltok gyülekeznek,
tető alatt, masina mellett,
asztal körül, hárman is összeülnek,
bőszoknyás, pruszlikos, fejkendős,
nagyszájú öregasszonyok ezek.

Egyik süketebb, mint a másik,
a másik hangosabb, mint az egyik,
fennhangon fújja a magáét mindegyik,
kézzel-lábbal mutogatva magyarázzák,
alig bírom hallgatni, úgy mondják,
a falitányérok is leesnek mindjárt.

Megtárgyalják az aznapi híreket,
ki-kivel, mit, s hol, miért, mennyiért,
vagy szapulnak valakit, vagy dicsérnek,
a régi időkről, s borús jövőről vélekednek,
hol egyetértenek, hangosan nevetgélnek,
vagy sajnálkoznak, hol meg perlekednek.

Egy-egy dologra többször is visszatérnek,
elfelejtvén, hogy már mondták, ismételnek,
napi szokásokról, szomszédokról, távoli dolgokról,
földrengésről, gyógyszerszedésről,
halálról, temetésről, szerelemről, születésről,
több pletykákról, mindenről szót ejtenek.

Ki tőlük ifjabb, annak rejtvény,
amit ők hablatyolnak, annak fele rejtély,
elég furán, hol így, hol úgy,
hol magyarul, hol meg tótul,
vagy a kettő kutyulékául,
ők értik azt csak igazábul.

Ürügy is akad, amiért összeültek,
előttük az asztalon dióhegyek,
törögetnek, pucolgatnak, szemezgetnek,
vödörszám a piacra előkészítgetnek,
oly gyorsan jár kezük s szájuk,
mintha ustorral kényszerítenék rájuk.

Összeülnek ők más okból is,
mindegy az, hogy hol s miért,
csak pletykálkodni való legyen,
ők győznek ott lenni mindenütt,
így megy ez faluhelyen,
hol a pletykás vénasszony bőven terem.

Panaszkodnak, siránkoznak egymásnak,
tán még azt is megvitatják,
kinek mennyi, s merre görbül szőre-szála,
mondanak néha cifrát, de olyat,
jobb nem meghallani aztat,
mert akár még meg is árthat.

Valahogy mégis szeretni valóak,
nem színlelnek, nem takargatnak,
ők igazán hamisítatlanul igazak,
szegényebb lesz nélkülük a világ,
majdan egyszer, ha meghalnak,
egész biztosan hiányozni fognak.

Nem lesz több fekete gúnyás,
sertepertélő nagyszájú boszorkány,
nem születik több belőlük,
kihalnak a régi parasztmamókák,
csak fotókon, s emlékeinkben,
de mégis élni fognak, míg világ a világ.

/Egy unoka/

2004. XII. 1-2.

Történt egyszer hajdanán,
hogy Vanyarcon járt egy kényes-fényes lyány.
Előkelősége a pórnépet nem szerette,
s hogy Vanyarcra mi vezette?
Veres Pálné kastélyába volt hivatalos őnagysága.
S mint tudva levő, Veres Pálné, a nagy „nőnevelő”
konziliumot tart a Nőképző Egyesület tagjainak.
E hölgyemény eme egyesület tagjaként érkezék
e csodálatos kis faluba, Vanyarcra.
S itt történt a nagy csoda!
A felszolgált ételek ízletesek,
de számára ismeretlenek.
Ki húshoz és gyümölcshöz szokott,
a tészta süteményként elfogadott.
A vendéglátót kérdezni nem merte, tudalanságát szégyellte.
Így hát ebéd után magán erőt véve a konyhát felkereste.
Egy idő után Veres Pálné észrevette,
hogy a társaságtól hiányzik a lyány.
Kastélyának gyönyörű kertjében kereste,
de ott a lyányt nem lelte.
Ejnye-bejnye!
Talán a föld őt el nem nyelte?
A konyhából kacarászás hallatszott,
ezért elmélázva az ablakhoz ballagott.
Döbbenet!
Veres Pálné elképedve figyelte a jelenetet,
mert akit eddig keresett, a konyhában krumplit reszelget.
Anka, Marka, Terka, a konyhai segédek
kacarászva befogták a kényes-fényes vendéget FŐZNI!
A lyány a sámlin ül, szakácska a derekán,
ölében a tál.
Hófehér kezével esetlenül fogja a reszelőt és a krumplit.
Marka a lyány ujjait igazítja,
Terka a vizet forralja.
Veres Pálné mindezt látva, magát föl nem fedve,
elégedetten megy vissza az előkelő társaságba.
S hogy mi történt a konyhában,
senkinek el nem mondta.
Kis idő múlva megkerült a lyány,
s csak ennyit mondott mosolyogva:
„Nagyon finom a vanyarci haluska!”
- s a titkát megtartotta.

Eddig a történet.
S ha valakit érdekel a haluska titka,
ma is itt van köztünk a nagy sátorban
Anka, Marka, Terka, akik szívesen elárulják a titkot,
- és ha kell, mint hajdanán,
szakácskát, tálat, reszelőt és krumplit is a kézbe…

Jó étvágyat!

A régi rendszerben a katonai szolgálat kötelező volt, nem úgy, mint napjainkba, hogy hivatásos katonák vannak pénzért. Engem is besoroztak, majd behívót, mikor megkaptam 55-be, elvittek Szegedre 3 hónap kiképzésre, onnan hazajönni nem nagyon lehetett. Csak levelekkel tájékozódni egymásról, hogy mi újság a szülőknél. 3 hónap után, mikor letelt a kiképzés, Budapestre jöttem, és az egyik laktanyában kaptunk elhelyezést. De nyáron nem ott szolgáltunk, kimentünk Gödöllőre, mert volt egy tábor az erdő közepén, ott minden alakulatnak volt külön egy körlet, különböző alkotásokat csináltak ott a katonák, volt , akinek kicsinyített Lánchíd meg volt építve, volt, akinek Halászbástya. Ott a laktanyában gyakorlatoztunk.

Én páncéltörő egységhez mentem, ami az alakulaton belül 4 páncéltörő volt és minden páncéltörőnél heten voltunk katonák, meg a parancsnok. Majd nyáron azért gyakran elmentünk Budapest külső kerületeibe, ahol annak idején a Szabad Európa Rádió zavarállomása épült, és ott dolgoztunk. 56-ba is, nem tudtuk, hogy mi fog történni, azt hallottuk, hogy a fiatalok tüntetnek, az egyetemisták, de a laktanyán belül kikapcsolták a rádiót, úgyhogy közelebbi híreket nem hallottunk, hogy mi történik a városban.
Azon a napon, 23-án is kint voltunk Rákospalotán, majd bejöttünk délután, akkor összeszedtek katonákat, akit találtak a laktanyán belül, és teherkocsikra ültették, föltettek ilyen fémvázákba lőszereket, és akkor már gyanús volt, hogy hova is megyünk. Gyakorlatra megyünk? Többek között engem is fölültettek egy kocsira, több teherkocsi ment, kb. 20 teherkocsi ment. És akkor tudtuk, meg, hogy hát a stúdióhoz kell menni, a Magyar Rádió stúdiójához, a Bródy Sándor utcába. De a Kerepesi úton lefelé, ahogy haladtunk, golyózápor érte a kocsikat egy templomtoronyból lőttek a katonákra. Hát, ott szétszéledtünk, úgyhogy többek között én is leugrottam a kocsiról, visszagyalogoltam, nem volt még messze a laktanya, visszagyalogoltam a laktanyához. Hát ott meglátott egy tiszt, hogy milyen fegyvernemnél szolgálok. Azt mondta, hogy szedjem össze a páncéltörősöket, akiket ismerek, és fel kell állítani a laktanyán belül a páncéltörőt. Mind a négyet fölállítottuk, mikor összejött a legénység, északra, délre, keletre, nyugatra, minden kapuhoz egyet. Akkor már tudtuk, hogy zavargások vannak Budapesten, és amikor jött újra a tiszt, hogy összeszedi a katonákat, hát a körletben elbújtunk, többek között én is elbújtam, de megtaláltak és azt mondták, le kell menni az alakulótérre. Eligazítást kaptunk, és újra ki kellett menni teherkocsikkal. Akkor már nem sikerült a kocsiról leszállni, simán bementünk a Bródy Sándor utcába, és ott már lehetett hallani lövéseket jobbról, balról, a tetőről. És jó késő volt, de nekünk nem volt különleges fegyverünk, csak a karabély volt, de a lőszer nem volt, az a kocsin maradt, lőszer nem volt senkinek, én tudomásom szerint, akik akkor értek ki, azok nem bontották föl a ládákat. Csak védelembe akartak menni a stúdióhoz, mert a diákok el akarták foglalni a stúdiót. Emlékszem, hogy a stúdiót akkor tatarozták, az egyik utca sarkán mentek föl a létrán, nem tudom, hogy diákok voltak-e vagy kik voltak, mentek föl a létrán. És a szemben levő épületből meg lőttek be az ablakokba. Úgyhogy ott kb. egy emeletre fölment az a férfi, és leesett a malteres ládába, tehát meglőtték. Hogy bentről-e vagy kintről, azt nem tudjuk.
A tiszt összefogott minket, vezényelt, hogy a Vas utcából a tüntető tömeget el kell oszlatni. És hát ő ment elöl, utána a katonáknak kellett menni, a fegyver nálunk volt, de a tiszteknek volt azért lőszer, és hát láttam azon az estén, hogy egy tiszt vaktölténnyel meglőtt egy személyt. És akkor azt fölemelték, és mutatták a civilek, hogy így gyilkolnak a katonák. És akkor menekültünk visszafele, az emeletekről dobáltak lefele a lakók mindenféle vastárgyakat, fazekakat, meg vizeket öntöttek, de a kapu alja be volt zárva, bemenni nem tudtunk, és akkor egy utcán próbáltam a stúdiót én is elhagyni, mert már nagy lövések zajlottak, jött a harckocsi, sok civil. Lőni nem lőtt, de ha katonát látott, akkor megcélozta, hogy eltapossa, és szerencsére egy helyen nyitva volt a kapu, oda beszaladtunk, tízen katonák. És jött egy hölgy, azt mondja, „No, majd én adok maguknak helyet, bújjanak el, mert az én férjem is rendőr”, akkor bementünk a pincébe. Ott voltunk hajnalig a pincében, nem jött senki, majd hajnalban azért kijöttünk, mert féltünk, hogy katonaszökevénynek fognak nyilvánítani, mert hogy mi alakul ki ebből a tüntetésből, azt senki nem sejtette.
És akkor hajnalba mentünk az úton, a köves, aszfaltos úton. Egy helyen ránk lőttek és átszaladtunk az úton lapos kúszásban, majd egy kerítésen keresztül bejutottunk egy gyártelepre. Nem is gyártelep volt, mert éjszaka nem nagyon tudtunk tájékozódni, de onnan a gyártelepről, ki is jutottunk, és folytattuk az utat. Volt, aki helyismerettel rendelkezett, hogy merre menjünk, a Népligetben kötöttünk ki. Onnan a Népligettől már én is tudtam, hogy merre kell menni, hogy visszamenjünk a laktanyába, s vissza is mentünk, mire kivirradt. De én féltem attól, hogy megint csak újra ki kell menni, akkor beálltam az őrségbe, a laktanyán kívül sokan az őrségbe voltak, akit be sem osztottak oda annak a reményében, hogy ezeket nem szedik össze, majd azokat viszik, akik bent vannak. De hát egész nap nem lehetett ott lenni, csak be kellett menni, mert éhesek voltunk, a konyha működött odabent, és bementem én is, hogy majd ebédelek, állandóan főztek, jó ételeket adtak akkor. Központi raktárak voltak, és onnan, föltörték a központi raktárt a katonák, és onnan lehetett szerezni civil ruhát, volt, akinek jutott civil ruha, énnekem nem jutott. Későn vettem észre.
És a laktanyába töltöttem kb. három napot, majd egyszer jött egy alakulat vidékről, és azt a parancsot kaptuk, hogy engedjük be azokat a katonákat. Jött egy helikopter is, az leszállt az udvaron, és a hadosztályparancsnok, meg a helyettesei azok mind fölszálltak a helikopterre és elmentek, minket meg otthagytak. Majd hangszóróba mondták, hogy katonakönyvet fognak hozni le, és mindenki töltse ki a saját nevére a katonakönyvet. Úgy is volt, nekem is volt egy katonakönyv, beírtam a nevet, rendfokozatot, mikor vonultam be, minden benne volt, de bélyegző nem volt. Azt mondták, hogy majd visszajönnek, de utána, mikor eltelt fél nap, jó az a katonakönyv, nem kell abba bélyegző, avval haza fogunk tudni menni. Igen, de ezek a katonák, akik bejöttek, másik alakulattól, ezek a körletekbe, a hangszóró szólt, hogy minden katona jöjjön le az alakulótérre, és akkor oda lementünk, felszólítottak, hogy fegyvere, akinek van, oda tegye le. És szabad elvonulást biztosítanak, mindenki menjen, megszűnt ez az alakulat, ÁVO szolgálat, és közbe onnan gyakran mentek be a városba, stúdióhoz, ettől az alakulattól jártak őrizni a vasúti összekötő hidat is, meg a parlamentbe is, országház, különböző ilyen hadi raktárakra vigyáztunk. És akinek volt jogosítvány, azok Szegeden nemrég végeztek, új jogosítványuk volt, de gyakorlattal nem rendelkeztek, ki hova való volt, akinek jogosítvány volt, akkor ráírta, hogy Miskolc, másik ráírta, Szolnok, Hatvan, negyedik ráírta, Esztergom. Tehát, ha jogosítvány lett volna, én is ráírtam volna, hogy hova akarok menni, akik arra laktak, jöhettek volna.
No, egy kocsira fölszálltam én is, ami Hatvan irányába ment, és Cinkota közelébe kikerült egy másik kocsit ez, aki volt a katonapilóta, majd fölszaladt a vasúti sínekre, és akkor csak fölborult. De halott nem lett, sebesült volt, akinek lába eltört egy-kettőnek, de olyan sokan voltunk a kocsin, hogy álltunk, és azért dőlt föl, mert nagy volt a teher. Majd onnan, mikor már lerepültünk a kocsiról, gyalog folytattuk az utat a mostani kórház fele, és mire kiértünk volna a temetőhöz, ott leállítottunk egy teherkocsit. Meg is állt, ponyvás kocsi, ami káposztát szállított valamelyik kórházba, és hát mondtuk, hogy merre szeretnénk menni, hát mondta, hogy üljünk föl. Föl is ültünk többen, majd mikor Gödöllőre beértünk volna, ott mindenkit igazoltattak, ott hallottuk, hogy katona nincsen a kocsin? Azt mondta a sofőr, nincsen senki. De nem tudom, honnan tudta, mert mink a hordóba bebújtunk két hektós hordóba bebújtunk. Föl is szállt valaki, jól van, mehet, nincs senki. És jöttünk tovább, majd Aszód szélére érve, ott megint ellenőrzés folyt, nemzetőrök állítgattak minden kocsit, és igazoltatták az utasokat. Majd mi kiugrottunk, mielőtt odaértünk volna, mert sokan voltak előttünk, sok kocsi, kiugrottunk.
A Vásártér fele, akkor már sötétedett, estefelé volt, a Vásártér fele jöttünk Balassagyarmat irányába a vasúti sínek mellett. Elértünk Mácsára, Mácsán találkoztunk egy vasutassal: „Maguk katonák, honnan jönnek?” „Budapestről jövünk.” „De nagyon fáradtak, miért nem mennek be a faluba?” Mondtuk, hogy igaza van, bemehetünk, megalszunk valahol. És elmentünk egy helyre, még ő megmutatta, hová menjünk, elmentünk egy helyre. Hát ott egy kicsit féltek, de azért megvendégeltek. Egyszer csak kopogást hallottunk, jöttek a katonák, karszalagos katonák, „No, itt vannak a szökevény katonák?” Hát, az a vasutas elárulta, hol vagyunk. És akkor elvittek a tanácsházára onnan, de hát lőszerünk nem volt, semmi nem volt, kutattak, elvittek a tanácsházára vallatni. Ott azt mondták, hogy holnap Aszódon lesz népgyűlés, minket oda visznek és ottan ítélkeznek fölöttünk. Hát mikor én mondtam a nevemet, annak az egyik katonának ismerős volt, hogy dolgozik itten Ikladon egy buszsofőr, ismerem-e. Mondtam, hogy ismerem. Aztán már barátságosabb volt, aztán már letette a fegyvert is. Amíg a többiekkel foglalkoztak, mi csak addig beszélgettünk, és közbe valószínű, hogy az kapott valami italt, mert azt mondta, hogy majd ő kimegy, dolga van. Kiment, én meg kiugrottam az ablakon, a tanácsháza ablakán kiugrottam, és nem mentem messzire az utcán, a következő háznál nyitva volt a kapu. Beszaladtam, és kutya se volt, a kerteken végig el, és erre a lármára, engem kerestek, a többi is elszökött.
És akkor egész éjjel jöttünk, figyeltük, a vonatok nem nagyon jártak, elmentünk Galgagyörkig, majd Galgagyörktől keresztül Vanyarcnak, földutakon. Úgyhogy másnap délre hazataláltunk, Hajnalpusztán keresztül.

Ismét elmúlt egy év, ahogy találkoztunk,
Ámde azóta már meg is fogyatkoztunk.
Elköltöztek innen, szebb hazába tértek,
Hol nincs könny, fájdalom, csak nyugalom és béke.
Mi is oda vágyunk, hisz az élet véges.
És egy mély sóhajtás, van egy kívánságom,
Legalább egy évet szeretnék még élni,
Még a dédunokám megtanul beszélni.
És azt is megéltük, hát még mit kívánunk?
Bízzuk az Istenre, Ő a mi Mentsvárunk.
Nem vagyunk mi öregek, csak múlnak az évek,
Lépteink lelassultak, hajunk hófehér lett.
Öröm, bánat, munka, gond váltogatták egymást,
És most is itt vagyunk, kiálltuk a próbát.
Köszönjük, jó Istenünk, hogy minket szerettél,
Annyi gond és baj között, eddig is éltettél.
Gondolatunk visszaszáll a régmúlt időkre,
Tollfosztók és fonókák, szép téli estékre.
Ámde annak vége már, változott a világ,
Traktor szánt a földeken, és gép vágja a búzát.
Néktek vezetőinknek, köszönet és hála,
Hogy itt együtt lehetünk idősek napjára.
Ezzel be is fejezem, nem is mondok én mást,
Jövőre is eljövünk, ha kapunk meghívást.
Mert én sem vagyok még öreg, csak 84 múltam,
Ám 13 évesen már marokszedő voltam.
Elmúlt az ősz. – A levegő tele van valami kimondhatatlan szürkeséggel, mintha a látóhatár ólomszíne tükröződnék vissza mindenben, ami a földön van. Végtelen a csönd, mintha nem is volna élet a földön. A krizanténum sárga, fagyos virágai búsan néznek reám, már nincs élet bennük, de még nincsenek eltemetve, mert a tél, e legnagyobb aesthetikus, még nem takarta be, mindent megszépítő hótakarójával a természetet.
Úgy látszik, hogy kihalt minden, ami a tavaszra emlékeztet. Ezt a gondolatot hamar meghazudtolja a szilvafa egyik ágáról jövő vékony hangocska, s a következő pillanatban láthatóvá válik a kis barátka apró kis alakja. Hiszen ez a cseppség maga a tavasz. Nemsokára megjelenik a cinkék nagy csapata, minden ágon mozog valami, mindenütt élet. Sorba húzódnak le északról a különböző kóborló madárseregek, megkezdődött a téli madár-élet.
Petőfi a virágokról mondja, hogy „ki azt szereti, rossz ember nem lehet”, de ugyanezt lehet mondani a madarakról is. A madár a természet ékszere, s nincs kedvesebb és tanulságosabb dolog, mint megfigyelni a madárkák életét; különösen télen, mikor beszorulnak a házak közé és a zúzmarás, havas, egyhangúan szép táj megélénkül a sok apró dalos szomorú szavától. A barátka egyedül örökké víg, közöttük folyton csicsereg, megköszönve, háládatos kis szíve egész melegével minden magocskát, mit az ablakban levő etetőben talál.
Rendes téli vendégeink még a cinkék. Csodálatos, hogy mikor hidegebbre fordul az idő, mindjárt itt vannak, és mintha mindig itt lettek volna, fölkeresik a régi helyeket. A madaraknak, azt hiszem, van emlékezetük. Csupán az ösztön nem hozná őket ide, ilyen közel az emberekhez, ha nem emlékeznek tavalyról, hogy itt őket nem bántják. Ezt mutatja a mi öreg varjúnk, a „Bóbi” története is. Ez a szegény Bóbi régi ismerősünk.
Évekkel ezelőtt, egy hideg téli napon jött először hozzánk, mint valamelyik vadász áldozata. Repülni sem tudott jól, de különösen az egyik lába volt erősen megsebesülve, és így csak ugrálva, sántikálva tudott járni. Megsajnáltuk szegényt, és egy kis ételfélét szórtunk ki neki. Mivel nem tudott repülni, csak nehezen ugrálva tudott menekülni előlünk, de mikor elmentünk, egy kis félelemmel odajött és jól lakott. Azóta napról-napra eljött, mindig élénkebb lett, a szárnya egészen meggyógyult és a lábára sem sántított annyira. Azóta minden télen etettük, de egyszer elmaradt. Mikor legutoljára láttuk, egy nagy kenyérdarabbal kínlódott: félig lenyelte, de mivel nagyon nagy volt, nem csúszhatott le, és szegény Bóbi fuldokolva repült el a kertből. – Azóta nem láttuk. Ezidén azonban újra megjelent egy öreg, sánta varjú, amelyik még a fél szemére is vak volt. Valószínűleg ez a régi Bóbi. Ha csakugyan az, csodálom emlékezőtehetségét. Egy madár annyi idő múlva visszajött oda, ahol szerették.
És hány példa mutatja, hogy a madaraknak nemcsak ösztönük, de eszük is van. A varjakat a Bóbi óta etetjük. Sok közülük a felesleges ételt elrejti a hó alá, és csak napok múlva megy a biztos helyre az ételt elfogyasztani. Délelőtt egy bizonyos időben mindig itt vannak a varjak, mert tudják, hogy akkor kapnak valamit.
A kis cinkék teljes bizalommal jönnek hozzánk. Csak az ablak választ el tőlük, és így közelről gyönyörködhetem karcsú alakjukban, citromsárga begyükben és ügyes kis csőrükben, mellyel annyi kártékony rovart elpusztítanak mérhetetlen hasznot hajtva az embereknek. A kisebb fajta kékcinke a diót szereti nagyon. Nincs kedvesebb látvány annál, mikor a kékcinke a neki kiakasztott diófüzéren hintázik.
A kertben vannak még pintyeink is. Ezek a barnás-vörös begyű madárkák nagy csapatokban kóborolnak. Egy-egy ilyen csapat sokszor megtelepszik a fákon, sőt egyszer egy madár közeledett is az etetőhöz, de mivel nagyon félénk, belerepülni még nem merészkedett. A pintyek, úgy látszik, az embert kegyetlen vadásznak látják, ki a madarakat meglövi, tőröket állít föl nekik és azok kipusztítására törekszik. Így is volt ez néhány évvel ezelőtt.
Az emberek érzése megváltozott a madarak iránt. Sok ember szívében ébredt szeretet, könyörület a minden által kínozott madárvilág iránt, és ezt Herman Ottó A madarak káráról és hasznáról című könyvének a megjelenése okozta. Ez egyszerűen, közvetlenül megírt könyv, eszibe juttatta az embereknek, hogy mikor a Szentírás azt mondja, az ember uralkodjon az ég madarain, nem azt érti, hogy kegyetlenül bánjon velük, de azt, hogy segítse őket, mert az az igazi úr, aki jót tesz, és azon uralkodik, akivel jót tesz.
Bár védené minden ember a madarakat, bár iparkodna meghálálni azt a sok öntudatlanul szerzett hasznot és gyönyörűséget az ég daloló, tarka tollruhában tündöklő madarainak.