Gyöngyhalász

Elmúlt az ősz. – A levegő tele van valami kimondhatatlan szürkeséggel, mintha a látóhatár ólomszíne tükröződnék vissza mindenben, ami a földön van. Végtelen a csönd, mintha nem is volna élet a földön. A krizanténum sárga, fagyos virágai búsan néznek reám, már nincs élet bennük, de még nincsenek eltemetve, mert a tél, e legnagyobb aesthetikus, még nem takarta be, mindent megszépítő hótakarójával a természetet.
Úgy látszik, hogy kihalt minden, ami a tavaszra emlékeztet. Ezt a gondolatot hamar meghazudtolja a szilvafa egyik ágáról jövő vékony hangocska, s a következő pillanatban láthatóvá válik a kis barátka apró kis alakja. Hiszen ez a cseppség maga a tavasz. Nemsokára megjelenik a cinkék nagy csapata, minden ágon mozog valami, mindenütt élet. Sorba húzódnak le északról a különböző kóborló madárseregek, megkezdődött a téli madár-élet.
Petőfi a virágokról mondja, hogy „ki azt szereti, rossz ember nem lehet”, de ugyanezt lehet mondani a madarakról is. A madár a természet ékszere, s nincs kedvesebb és tanulságosabb dolog, mint megfigyelni a madárkák életét; különösen télen, mikor beszorulnak a házak közé és a zúzmarás, havas, egyhangúan szép táj megélénkül a sok apró dalos szomorú szavától. A barátka egyedül örökké víg, közöttük folyton csicsereg, megköszönve, háládatos kis szíve egész melegével minden magocskát, mit az ablakban levő etetőben talál.
Rendes téli vendégeink még a cinkék. Csodálatos, hogy mikor hidegebbre fordul az idő, mindjárt itt vannak, és mintha mindig itt lettek volna, fölkeresik a régi helyeket. A madaraknak, azt hiszem, van emlékezetük. Csupán az ösztön nem hozná őket ide, ilyen közel az emberekhez, ha nem emlékeznek tavalyról, hogy itt őket nem bántják. Ezt mutatja a mi öreg varjúnk, a „Bóbi” története is. Ez a szegény Bóbi régi ismerősünk.
Évekkel ezelőtt, egy hideg téli napon jött először hozzánk, mint valamelyik vadász áldozata. Repülni sem tudott jól, de különösen az egyik lába volt erősen megsebesülve, és így csak ugrálva, sántikálva tudott járni. Megsajnáltuk szegényt, és egy kis ételfélét szórtunk ki neki. Mivel nem tudott repülni, csak nehezen ugrálva tudott menekülni előlünk, de mikor elmentünk, egy kis félelemmel odajött és jól lakott. Azóta napról-napra eljött, mindig élénkebb lett, a szárnya egészen meggyógyult és a lábára sem sántított annyira. Azóta minden télen etettük, de egyszer elmaradt. Mikor legutoljára láttuk, egy nagy kenyérdarabbal kínlódott: félig lenyelte, de mivel nagyon nagy volt, nem csúszhatott le, és szegény Bóbi fuldokolva repült el a kertből. – Azóta nem láttuk. Ezidén azonban újra megjelent egy öreg, sánta varjú, amelyik még a fél szemére is vak volt. Valószínűleg ez a régi Bóbi. Ha csakugyan az, csodálom emlékezőtehetségét. Egy madár annyi idő múlva visszajött oda, ahol szerették.
És hány példa mutatja, hogy a madaraknak nemcsak ösztönük, de eszük is van. A varjakat a Bóbi óta etetjük. Sok közülük a felesleges ételt elrejti a hó alá, és csak napok múlva megy a biztos helyre az ételt elfogyasztani. Délelőtt egy bizonyos időben mindig itt vannak a varjak, mert tudják, hogy akkor kapnak valamit.
A kis cinkék teljes bizalommal jönnek hozzánk. Csak az ablak választ el tőlük, és így közelről gyönyörködhetem karcsú alakjukban, citromsárga begyükben és ügyes kis csőrükben, mellyel annyi kártékony rovart elpusztítanak mérhetetlen hasznot hajtva az embereknek. A kisebb fajta kékcinke a diót szereti nagyon. Nincs kedvesebb látvány annál, mikor a kékcinke a neki kiakasztott diófüzéren hintázik.
A kertben vannak még pintyeink is. Ezek a barnás-vörös begyű madárkák nagy csapatokban kóborolnak. Egy-egy ilyen csapat sokszor megtelepszik a fákon, sőt egyszer egy madár közeledett is az etetőhöz, de mivel nagyon félénk, belerepülni még nem merészkedett. A pintyek, úgy látszik, az embert kegyetlen vadásznak látják, ki a madarakat meglövi, tőröket állít föl nekik és azok kipusztítására törekszik. Így is volt ez néhány évvel ezelőtt.
Az emberek érzése megváltozott a madarak iránt. Sok ember szívében ébredt szeretet, könyörület a minden által kínozott madárvilág iránt, és ezt Herman Ottó A madarak káráról és hasznáról című könyvének a megjelenése okozta. Ez egyszerűen, közvetlenül megírt könyv, eszibe juttatta az embereknek, hogy mikor a Szentírás azt mondja, az ember uralkodjon az ég madarain, nem azt érti, hogy kegyetlenül bánjon velük, de azt, hogy segítse őket, mert az az igazi úr, aki jót tesz, és azon uralkodik, akivel jót tesz.
Bár védené minden ember a madarakat, bár iparkodna meghálálni azt a sok öntudatlanul szerzett hasznot és gyönyörűséget az ég daloló, tarka tollruhában tündöklő madarainak.