A régi rendszerben a katonai szolgálat kötelező volt, nem úgy, mint napjainkba, hogy hivatásos katonák vannak pénzért. Engem is besoroztak, majd behívót, mikor megkaptam 55-be, elvittek Szegedre 3 hónap kiképzésre, onnan hazajönni nem nagyon lehetett. Csak levelekkel tájékozódni egymásról, hogy mi újság a szülőknél. 3 hónap után, mikor letelt a kiképzés, Budapestre jöttem, és az egyik laktanyában kaptunk elhelyezést. De nyáron nem ott szolgáltunk, kimentünk Gödöllőre, mert volt egy tábor az erdő közepén, ott minden alakulatnak volt külön egy körlet, különböző alkotásokat csináltak ott a katonák, volt , akinek kicsinyített Lánchíd meg volt építve, volt, akinek Halászbástya. Ott a laktanyában gyakorlatoztunk.

Én páncéltörő egységhez mentem, ami az alakulaton belül 4 páncéltörő volt és minden páncéltörőnél heten voltunk katonák, meg a parancsnok. Majd nyáron azért gyakran elmentünk Budapest külső kerületeibe, ahol annak idején a Szabad Európa Rádió zavarállomása épült, és ott dolgoztunk. 56-ba is, nem tudtuk, hogy mi fog történni, azt hallottuk, hogy a fiatalok tüntetnek, az egyetemisták, de a laktanyán belül kikapcsolták a rádiót, úgyhogy közelebbi híreket nem hallottunk, hogy mi történik a városban.
Azon a napon, 23-án is kint voltunk Rákospalotán, majd bejöttünk délután, akkor összeszedtek katonákat, akit találtak a laktanyán belül, és teherkocsikra ültették, föltettek ilyen fémvázákba lőszereket, és akkor már gyanús volt, hogy hova is megyünk. Gyakorlatra megyünk? Többek között engem is fölültettek egy kocsira, több teherkocsi ment, kb. 20 teherkocsi ment. És akkor tudtuk, meg, hogy hát a stúdióhoz kell menni, a Magyar Rádió stúdiójához, a Bródy Sándor utcába. De a Kerepesi úton lefelé, ahogy haladtunk, golyózápor érte a kocsikat egy templomtoronyból lőttek a katonákra. Hát, ott szétszéledtünk, úgyhogy többek között én is leugrottam a kocsiról, visszagyalogoltam, nem volt még messze a laktanya, visszagyalogoltam a laktanyához. Hát ott meglátott egy tiszt, hogy milyen fegyvernemnél szolgálok. Azt mondta, hogy szedjem össze a páncéltörősöket, akiket ismerek, és fel kell állítani a laktanyán belül a páncéltörőt. Mind a négyet fölállítottuk, mikor összejött a legénység, északra, délre, keletre, nyugatra, minden kapuhoz egyet. Akkor már tudtuk, hogy zavargások vannak Budapesten, és amikor jött újra a tiszt, hogy összeszedi a katonákat, hát a körletben elbújtunk, többek között én is elbújtam, de megtaláltak és azt mondták, le kell menni az alakulótérre. Eligazítást kaptunk, és újra ki kellett menni teherkocsikkal. Akkor már nem sikerült a kocsiról leszállni, simán bementünk a Bródy Sándor utcába, és ott már lehetett hallani lövéseket jobbról, balról, a tetőről. És jó késő volt, de nekünk nem volt különleges fegyverünk, csak a karabély volt, de a lőszer nem volt, az a kocsin maradt, lőszer nem volt senkinek, én tudomásom szerint, akik akkor értek ki, azok nem bontották föl a ládákat. Csak védelembe akartak menni a stúdióhoz, mert a diákok el akarták foglalni a stúdiót. Emlékszem, hogy a stúdiót akkor tatarozták, az egyik utca sarkán mentek föl a létrán, nem tudom, hogy diákok voltak-e vagy kik voltak, mentek föl a létrán. És a szemben levő épületből meg lőttek be az ablakokba. Úgyhogy ott kb. egy emeletre fölment az a férfi, és leesett a malteres ládába, tehát meglőtték. Hogy bentről-e vagy kintről, azt nem tudjuk.
A tiszt összefogott minket, vezényelt, hogy a Vas utcából a tüntető tömeget el kell oszlatni. És hát ő ment elöl, utána a katonáknak kellett menni, a fegyver nálunk volt, de a tiszteknek volt azért lőszer, és hát láttam azon az estén, hogy egy tiszt vaktölténnyel meglőtt egy személyt. És akkor azt fölemelték, és mutatták a civilek, hogy így gyilkolnak a katonák. És akkor menekültünk visszafele, az emeletekről dobáltak lefele a lakók mindenféle vastárgyakat, fazekakat, meg vizeket öntöttek, de a kapu alja be volt zárva, bemenni nem tudtunk, és akkor egy utcán próbáltam a stúdiót én is elhagyni, mert már nagy lövések zajlottak, jött a harckocsi, sok civil. Lőni nem lőtt, de ha katonát látott, akkor megcélozta, hogy eltapossa, és szerencsére egy helyen nyitva volt a kapu, oda beszaladtunk, tízen katonák. És jött egy hölgy, azt mondja, „No, majd én adok maguknak helyet, bújjanak el, mert az én férjem is rendőr”, akkor bementünk a pincébe. Ott voltunk hajnalig a pincében, nem jött senki, majd hajnalban azért kijöttünk, mert féltünk, hogy katonaszökevénynek fognak nyilvánítani, mert hogy mi alakul ki ebből a tüntetésből, azt senki nem sejtette.
És akkor hajnalba mentünk az úton, a köves, aszfaltos úton. Egy helyen ránk lőttek és átszaladtunk az úton lapos kúszásban, majd egy kerítésen keresztül bejutottunk egy gyártelepre. Nem is gyártelep volt, mert éjszaka nem nagyon tudtunk tájékozódni, de onnan a gyártelepről, ki is jutottunk, és folytattuk az utat. Volt, aki helyismerettel rendelkezett, hogy merre menjünk, a Népligetben kötöttünk ki. Onnan a Népligettől már én is tudtam, hogy merre kell menni, hogy visszamenjünk a laktanyába, s vissza is mentünk, mire kivirradt. De én féltem attól, hogy megint csak újra ki kell menni, akkor beálltam az őrségbe, a laktanyán kívül sokan az őrségbe voltak, akit be sem osztottak oda annak a reményében, hogy ezeket nem szedik össze, majd azokat viszik, akik bent vannak. De hát egész nap nem lehetett ott lenni, csak be kellett menni, mert éhesek voltunk, a konyha működött odabent, és bementem én is, hogy majd ebédelek, állandóan főztek, jó ételeket adtak akkor. Központi raktárak voltak, és onnan, föltörték a központi raktárt a katonák, és onnan lehetett szerezni civil ruhát, volt, akinek jutott civil ruha, énnekem nem jutott. Későn vettem észre.
És a laktanyába töltöttem kb. három napot, majd egyszer jött egy alakulat vidékről, és azt a parancsot kaptuk, hogy engedjük be azokat a katonákat. Jött egy helikopter is, az leszállt az udvaron, és a hadosztályparancsnok, meg a helyettesei azok mind fölszálltak a helikopterre és elmentek, minket meg otthagytak. Majd hangszóróba mondták, hogy katonakönyvet fognak hozni le, és mindenki töltse ki a saját nevére a katonakönyvet. Úgy is volt, nekem is volt egy katonakönyv, beírtam a nevet, rendfokozatot, mikor vonultam be, minden benne volt, de bélyegző nem volt. Azt mondták, hogy majd visszajönnek, de utána, mikor eltelt fél nap, jó az a katonakönyv, nem kell abba bélyegző, avval haza fogunk tudni menni. Igen, de ezek a katonák, akik bejöttek, másik alakulattól, ezek a körletekbe, a hangszóró szólt, hogy minden katona jöjjön le az alakulótérre, és akkor oda lementünk, felszólítottak, hogy fegyvere, akinek van, oda tegye le. És szabad elvonulást biztosítanak, mindenki menjen, megszűnt ez az alakulat, ÁVO szolgálat, és közbe onnan gyakran mentek be a városba, stúdióhoz, ettől az alakulattól jártak őrizni a vasúti összekötő hidat is, meg a parlamentbe is, országház, különböző ilyen hadi raktárakra vigyáztunk. És akinek volt jogosítvány, azok Szegeden nemrég végeztek, új jogosítványuk volt, de gyakorlattal nem rendelkeztek, ki hova való volt, akinek jogosítvány volt, akkor ráírta, hogy Miskolc, másik ráírta, Szolnok, Hatvan, negyedik ráírta, Esztergom. Tehát, ha jogosítvány lett volna, én is ráírtam volna, hogy hova akarok menni, akik arra laktak, jöhettek volna.
No, egy kocsira fölszálltam én is, ami Hatvan irányába ment, és Cinkota közelébe kikerült egy másik kocsit ez, aki volt a katonapilóta, majd fölszaladt a vasúti sínekre, és akkor csak fölborult. De halott nem lett, sebesült volt, akinek lába eltört egy-kettőnek, de olyan sokan voltunk a kocsin, hogy álltunk, és azért dőlt föl, mert nagy volt a teher. Majd onnan, mikor már lerepültünk a kocsiról, gyalog folytattuk az utat a mostani kórház fele, és mire kiértünk volna a temetőhöz, ott leállítottunk egy teherkocsit. Meg is állt, ponyvás kocsi, ami káposztát szállított valamelyik kórházba, és hát mondtuk, hogy merre szeretnénk menni, hát mondta, hogy üljünk föl. Föl is ültünk többen, majd mikor Gödöllőre beértünk volna, ott mindenkit igazoltattak, ott hallottuk, hogy katona nincsen a kocsin? Azt mondta a sofőr, nincsen senki. De nem tudom, honnan tudta, mert mink a hordóba bebújtunk két hektós hordóba bebújtunk. Föl is szállt valaki, jól van, mehet, nincs senki. És jöttünk tovább, majd Aszód szélére érve, ott megint ellenőrzés folyt, nemzetőrök állítgattak minden kocsit, és igazoltatták az utasokat. Majd mi kiugrottunk, mielőtt odaértünk volna, mert sokan voltak előttünk, sok kocsi, kiugrottunk.
A Vásártér fele, akkor már sötétedett, estefelé volt, a Vásártér fele jöttünk Balassagyarmat irányába a vasúti sínek mellett. Elértünk Mácsára, Mácsán találkoztunk egy vasutassal: „Maguk katonák, honnan jönnek?” „Budapestről jövünk.” „De nagyon fáradtak, miért nem mennek be a faluba?” Mondtuk, hogy igaza van, bemehetünk, megalszunk valahol. És elmentünk egy helyre, még ő megmutatta, hová menjünk, elmentünk egy helyre. Hát ott egy kicsit féltek, de azért megvendégeltek. Egyszer csak kopogást hallottunk, jöttek a katonák, karszalagos katonák, „No, itt vannak a szökevény katonák?” Hát, az a vasutas elárulta, hol vagyunk. És akkor elvittek a tanácsházára onnan, de hát lőszerünk nem volt, semmi nem volt, kutattak, elvittek a tanácsházára vallatni. Ott azt mondták, hogy holnap Aszódon lesz népgyűlés, minket oda visznek és ottan ítélkeznek fölöttünk. Hát mikor én mondtam a nevemet, annak az egyik katonának ismerős volt, hogy dolgozik itten Ikladon egy buszsofőr, ismerem-e. Mondtam, hogy ismerem. Aztán már barátságosabb volt, aztán már letette a fegyvert is. Amíg a többiekkel foglalkoztak, mi csak addig beszélgettünk, és közbe valószínű, hogy az kapott valami italt, mert azt mondta, hogy majd ő kimegy, dolga van. Kiment, én meg kiugrottam az ablakon, a tanácsháza ablakán kiugrottam, és nem mentem messzire az utcán, a következő háznál nyitva volt a kapu. Beszaladtam, és kutya se volt, a kerteken végig el, és erre a lármára, engem kerestek, a többi is elszökött.
És akkor egész éjjel jöttünk, figyeltük, a vonatok nem nagyon jártak, elmentünk Galgagyörkig, majd Galgagyörktől keresztül Vanyarcnak, földutakon. Úgyhogy másnap délre hazataláltunk, Hajnalpusztán keresztül.