Történt egyszer hajdanán,
hogy Vanyarcon járt egy kényes-fényes lyány.
Előkelősége a pórnépet nem szerette,
s hogy Vanyarcra mi vezette?
Veres Pálné kastélyába volt hivatalos őnagysága.
S mint tudva levő, Veres Pálné, a nagy „nőnevelő”
konziliumot tart a Nőképző Egyesület tagjainak.
E hölgyemény eme egyesület tagjaként érkezék
e csodálatos kis faluba, Vanyarcra.
S itt történt a nagy csoda!
A felszolgált ételek ízletesek,
de számára ismeretlenek.
Ki húshoz és gyümölcshöz szokott,
a tészta süteményként elfogadott.
A vendéglátót kérdezni nem merte, tudalanságát szégyellte.
Így hát ebéd után magán erőt véve a konyhát felkereste.
Egy idő után Veres Pálné észrevette,
hogy a társaságtól hiányzik a lyány.
Kastélyának gyönyörű kertjében kereste,
de ott a lyányt nem lelte.
Ejnye-bejnye!
Talán a föld őt el nem nyelte?
A konyhából kacarászás hallatszott,
ezért elmélázva az ablakhoz ballagott.
Döbbenet!
Veres Pálné elképedve figyelte a jelenetet,
mert akit eddig keresett, a konyhában krumplit reszelget.
Anka, Marka, Terka, a konyhai segédek
kacarászva befogták a kényes-fényes vendéget FŐZNI!
A lyány a sámlin ül, szakácska a derekán,
ölében a tál.
Hófehér kezével esetlenül fogja a reszelőt és a krumplit.
Marka a lyány ujjait igazítja,
Terka a vizet forralja.
Veres Pálné mindezt látva, magát föl nem fedve,
elégedetten megy vissza az előkelő társaságba.
S hogy mi történt a konyhában,
senkinek el nem mondta.
Kis idő múlva megkerült a lyány,
s csak ennyit mondott mosolyogva:
„Nagyon finom a vanyarci haluska!”
- s a titkát megtartotta.

Eddig a történet.
S ha valakit érdekel a haluska titka,
ma is itt van köztünk a nagy sátorban
Anka, Marka, Terka, akik szívesen elárulják a titkot,
- és ha kell, mint hajdanán,
szakácskát, tálat, reszelőt és krumplit is a kézbe…

Jó étvágyat!