– Nagyon éhes vagyok! – mondta Picinege a mellette gubbasztó párjának, Cinnegőnek.
– Messze van még a tavasz! – sóhajtotta Cinnegő uraság.

Az ezüstfenyőt, amin a két madárka didergett, vastag hóborította, az apróságok az egyik belső ágon foglaltak helyet. Jó, ha már egy hete láttak utoljára finom, ropogós magocskát az egyik közeli emberlakta ház ablakpárkányán. A hideg dermesztő volt és sehol egy bokor, ami terített asztalként kínálkozott volna.

– Az éjjel gyönyörű álmom volt – szólalt meg Picinege asszony –, leszállt az égből egy tündöklő, nagy madár, talán maga a Madártündér, betakart két hófehér szárnyával és a saját csőréből etetett minket. Finom mézízű magocskákkal, majd friss forrásvízzel kínált.
– Bámulatos! Én is ugyanezt álmodtam!
– Hogy lehet ez? Nem értem – tűnődött a két kis cinke.

Ebben a pillanatban megmozdult a függöny, és a már egy hete betegeskedő öreg Samu bácsi magot szórt ki a cinegéknek. Cinnegő alig várta, hogy ismét bezáruljon az ablak, feleségével máris ott termettek a párkányon és végre ismét jól lakhattak. Hihetetlen, de az öreg, magányos Samu is egy különös madárról álmodott az éjjel. A tünemény szikrázóan fehér szárnyaival borogatta láztól forró homlokát, és a csőréből gyógyító cseppek hullottak a kiszáradt torokba. Az apóka másnap már jobban érezte magát és első gondolata a cinegepár volt. Nem hagyhatta őket magukra, hiszen őt sem hagyta magára az az éjjeli káprázat! És ahogy a cinegék jól laktak, a fehér álommadár bólintott egyet, hogy minden így van jól.