Helyszín: Vanyarc

• Alsó iskola (Thomka-féle iskola) - jelenleg Hrncsjár Mihályé
• Felső iskola (templom mellett) - néhai Kulik János háza
• templom
• parókia

Időpont: 1902 ádventi és karácsonyi időszaka

Szereplők:

• papék Jánoskája -  Maróthy Jenő /szerző/ 7 éves
• édesapa - Maróthy Emil evangélikus lelkész 1849-1911
• édesanya - Maróthy Emilné 1853-1897?
• tanár úr: Tátrai János 1859-1934
• osztálytársak:

– Szaszki Jóska
– Pancsofár Gyula
– Hlavács Gyula
– Timár Andris
– Szebenszki Pali
– jegyzőék Palkója: Kocsis Pál
– Kondásék Ferkója
– ispán Gyuri
– Szakács Matykó
– Rusznák Misa

• további szereplők: borostás Turák; sziráki esperes; Mari, a szolgáló; Táborszki Misa; Benyó bácsi, a parókia tehenese; a kurátor és az egyházfi; 80 esztendős Szaszki és Szaszkiné; a bíró felesége; kocsmázó Bugyi; mogorva Bakos; sánta Gutai; fogatlan Rocskáné; sarlósi juhászok, csordások, rézveretes arcú pásztornépek.

A papék Jánoskája megigazította hátán a sárgaréz szegekkel kivert könyvestáskát s nagy, komoly léptekkel megindult a felső iskola felé.

A felső iskolát pedig nem azért hívták felső iskolának, mintha abban tanították volna a legmagasabb tudományokat Vanyarcon, hanem egyszerűen csak azért, mert hegyen épült s így jó kőhajításnyival emelkedettebb pontról nézett a falura, mint az alsó iskola.

No de ez csak afféle helyzeti előny volt, mert tudomány tekintetében össze se lehet hasonlítani egymással a két intézetet. A felső iskola volt Vanyarcon a kezdet kezdete. Körülbelül ugyanaz, mint az ószövetségben a teremtés első napjai, mikor az Úr elválasztotta a világosságot a sötétségtől (s kijelölte helyét a szárazföldnek és a végtelen messzeséget ostromló tengernek).

Hiszen munkának ez is munka, de még nem tudomány!

Már az alsó iskola sokkal komolyabb alapokon nyugodott. Ide csak az iratkozhatott be, aki előzetesen három évet végzett a felső iskolában. Hanem akkor aztán meg is tanították őt olyan dolgokra, melyeknek hírét a teremtés hatodik napján is hiába keresné az ember. Már persze, hogy mik voltak ezek a rejtelmes dolgok, azt nem szívesen árulták el a lenézett „kis-iskolásoknak” az alsó iskola kamaszai, de a legcsodálatosabb esetek híre mégis kiszivárgott. Így például hetekig meséltek róla a felső iskolában, mint hozott be az alsó iskola tanítója egyszer a gyerekek közé egy üveg vizet, mint állított bele egy vastag pipaszárat, mint tapasztotta be a szár körül az üveg nyakát oltóviasszal, mint fújt aztán a csutorába teljes erejével s mint eresztette végül a szopókán kilövellő vizet az első padban ülő Kulik Palya nyakába, mondván: „Látod bikfic? Ez a levegő nyomása!”

Jánoska még csak a felső iskolába járt, így az olyasfajta csodákról, mint az alsó iskola, ő csak álmodni tudott. Vajon eljut-e oda minden felső iskolás? Lehetséges-e az, hogy, a papék Jánoskája, valamikor azt írhassa a füzetére: IV. osztályos tanuló. Mikor hiszen az is olyan hihetetlen, hogy most másodosztályos tanuló. Tavaly még csak az elsőbe járt, tavalyelőtt még oda se, azelőtt pedig talán még a világon se volt. Hány csodának kellett történnie, hogy eljutott a második osztályba! De utóvégre egyszer odafönt is megelégelhetik ezt a gyors haladást s akkor vége! Vége mindennek! Mint szegény Kovács Petinél, akit a harmadik osztály után az alsó iskola helyett egyenesen a temetőbe iratott be a himlő.

Ment, ment Jánoska a felső iskola felé. Hátán ütemesen zörgött a táska szíja alá dugott tolltartó. Téliesen talpalt apró cipője előtt mosolyogva gurultak félre a véletlenül megrúgott kavicsok. A téli fű aszott szálai pedig átmelegedve emelték fel dérkönnyektől csillogó szemecskéiket, amint a kis tömpe cipők keresztültapostak rajtuk. – Mi volt ez? – kérdezték néma csodálkozással a mellettük zizegő orgonabokortól. A bokor mélyen sóhajtott s gyökeréig reszketve súgta a delejes erejű választ: A tavasz.

Mennyire félreismerték Jánoskát! Óh dehogy is volt ő a tavasz. A gond volt ő, a fehérszakállú gond, mely bebarangolja az emberi test ütőereit, a rózsaszínű vért szivattyúzó vékony idegszálakat s végül is ólomsúllyal nehezedik az agyvelőre. – Jaj, mi lesz akkor, ha Szaszki Jóska mégse adja ide azt a rézkilincset, amit tegnap reggel ígért azért a rozsdás fúróért! Pedig ettől a gazembertől kitelik minden gonoszság, mert a múltkor se akart visszaemlékezni az ígéretére. – Mit? Hogy én megígértem? – feszítette előre a nyakát szemtelenül. – Én nem ígértem semmit. – Becsületszavamra! – vette elő akkor a legsúlyosabb argumentumot Jánoska. – Úgy? – gondolkodott el Szaszki Jóska. – Lehetséges, de esküszöm, hogy utoljára csináltam ilyen ostobaságot! – Hát így építsen az ember Szaszki Jóska szavára.

Az iskola sárgakeretes ablakai sorra ütköztek elő az őrt álló eperfák törzsei közül s mindegyikből új veszedelem kandikált Jánoskára. Az egyikben az egyszeregy fenyegetőzött, a másikban a káté, a harmadikban pedig ez a hármas betűcsoport dongott ádáz hangon, mint valami felingerelt lódarázsfészek:

zs, dz, dzs.

Eddig jutott el tegnap az olvasókönyvben a második osztály s ez a körülmény az iskola valamennyi tanulója közül Pancsofár Gyula orrán és Jánoska lelkén hagyta a legmélyebb nyomokat. Gyula, szokása szerint, ezúttal se figyelt, így neki a tanító úr egyetlen kézmozdulatára az orra hegyével kellett megpecsételnie a különös mássalhangzókat, Jánoska pedig ugyanakkor reszketve képzelte el, hogy milyen érzés lehet az, mikor az ember ír is, olvas is egyszerre s ezt is, azt is az orrával végzi. Kettejük közül bizonyára Gyula volt a keményebb jellem, mert  szemmelláthatólag minden belső megrendülés nélkül szívogatta szétlapított orrát, Jánoska azonban még ebben a percben is szomorú lenézéssel gondolt a sziráki esperesre, aki tavaly a vizsga után szélesre szabott reverenda ujjait az ifjúság felé tárva, a lobogó meggyőződés hangját kiáltotta: - Óh gyermekkor! Óh, gondtalan gyermekkor!

Az iskolában vígan pattogó kályha és zsibongó gyermekhad fogadta Jánoskát s mielőtt Szaszki Jóska végképpen dönthetett volna a rézkilincs sorsáról, bejött a tanító úr is.
– Gyerekek – mondotta – most el fogjuk énekelni azt a szép karácsonyi éneket, hogy: „Krisztus született…”

A kályhából kipattant egy parázs, de csodálatosképpen nem az iskola szálkás padlója borult lángba tőle, hanem a gyerekek arca.
– Karácsony! – susogta Szaszki Jóska s felejtett kilincset, fúrót, vásárt és iskolát.
– Karácsony! – bámult a gerendákra áhítatos álmélkodással Pancsofár Gyula.
– Karácsony! – bontotta szét tündöklő sugarait Jánoska kitárult lelkében a hangtalan boldogság.

Egy szó volt csak, de megtelt vele a kenyeres tarisznyák meleg szagától átfűtött iskola.

Egy szó volt csak, de gyorsabban repült, mint az égboltozat harangját keresztülölelő hétszínű szivárvány.

Egy szó volt csak, de megállt az iskolás gyerekek szíve fölött, mint a betlehemi csillag és a sok kicsiny szív hangosan kezdett dobogni, mintha megérezte volna, hogy ez alatt a csillag alatt dobbant meg előzör az emberi szív is.

A padok között imádságos csend lebegett s a gyerekek arcán csodálatos változás ment végbe. Néhány perccel előbb még egy sereg pufók manó szórta a jókedv szikráit nevetésre bujtatott szemtükrein keresztül, most egyszerre megfogytak az arcok, megnőttek a szemek s a halovány pír rózsalevelei között az álomlátás szépsége csókolta tágra az ámulat hosszúszálú szempilláit.
– Kezdjük! – mondta a tanító úr.

Felemelte becsületes jobbját és szétnézett a három osztályon. Szétnézett és megpillantotta az ötven feketére nőtt szempárból feléje sugárzó mély álmélkodást. Megpillantotta és lelke közepéig átérezte az ő igénytelen hivatásának egész nagyszerűségét.

Szent legyen az a kéz, mely ilyen szent talajba vetheti a jövő pirosló búzavetését!

Megfordult, elővette zsebkendőjét és sokáig dörzsölte vele csillogó homályban káprázó szemeit. Azután a padok elé lépett, hátra vetette fejét és könnyes elragadtatással énekelte:

…Krisztus született,
Hívek örvendjetek!...

Ötven gyermekhang zendült utána, mint a kirepült királyné után induló méhraj:

Krisztus született,
Hívek örvendjetek!...

A hangok szálltak, mind magasabbra és magasabbra szálltak, míg napsütött bárányfelhő nem lett belőlük. Akkor egymásba fonták fehér pihéiket, magukhoz emelték a tintás fenyőfapadok öklömnyi gazdáit s vitték őket a végtelen kékségen keresztül Tündérország hegyei, folyói, rétjei és barázdái fölött. Mert Tündérország volt most a föld, mesebeli boldogság az élet és halhatatlan álom a jövő – ennek a szent karácsonyi éneknek hófehér szárnyai alatt.
– Karácsony lesz! – súgta Hlavács Gyula fülébe Jánoska, mikor az utolsó hangok is lehanyatlottak. – Most már karácsony lesz.
– Igen – húzott egymás mellé két okoskodó ráncot a homlokán Gyula. – Ez biztos. Mikor ezt az éneket elénekeljük, akkor itt a karácsony.
– Jön a Jézuska! – lihegte lelkendezve Szaszki Jóska.
– Mikor? Mikor? – kérdezte türelmetlenül Timár Andris.
– Holnapután! – mondta komolyan Jóska.
– Dehogy! – rázta a fejét Jánoska. – Talán csak két hét múlva. De az a fő, hogy jön.
– Jön, jön – futott végig a hír az egymásnak támasztott padokon, örömtüzeket gyújtva szanaszét a várakozástól cserepes lelkekben.
– Csak már kimenne! – mutatott a pad alatt a pulpitus felé Szebenszki Pali.

Ez a profán óhajtás a tanító úrnak szólt, mert hiába, úgy szokott az lenni a világon, hogy nem sokáig tűrik meg maguk között az emberek, aki örömet szerzett nekik. Ebben a gyerekek se kivételek, hanem már az a tanító igazán ritka, aki magától is megérzi, hogy mikor kell tanítványait magukra hagynia.

A tanító úr ezek közé a nemesített tanítók közé tartozott s látva, hogy a must mekkora erővel feszegeti a hordó dongáit, kihúzta belőle a dugót s kiment a tornácra.

E pillanatban egészen a mennyezetig ütött a fenekestűl felkavart iskola jókedve. A gyerekek tombolva özönlötték körül a tanító úr asztalát, valamelyiknek eszébe jutott, hogy táncolni kellene, erre megkezdődött a tánc, melynek forgatagában a jegyzőék Palkója együtt rúgta a padlót a kondásék Ferkéjével, ispán Gyuri pedig úgy magához szorította a kis maszatos Szakács Matykót, hogy Matykó szegényes ólompitykéi egy füst alatt két sor gödröt ástak: egyiket Gyurka, másikat Matykó bordái között.
– Ihaj! Jön a Jézuska! – rikkantotta el magát szanaszét málló rongyaiban a falu legelhagyatottabb gyereke, a vöröshajú Rusznák Misa.

Neki már nem jutott táncos, de hát nem is ér a tánc semmit muzsika nélkül: ő hát fejébe nyomta a tanító úr hímzett házisapkáját, felkapta a sarokba állított vastagszárú csibukot s ezen a klarinéton olyan indulót fújt, hogy még másnap is nedves volt a szopókája.
– Jézuska! Jön a Jézuska! – kiáltozta közben boldogan, hogy szövege is legyen a nótának.
– Hát neked ugyan mit hozott utoljára? – kérdezte tőle lihegve jegyző Pali.
– Semmit! – mondotta büszkén Rusznák Misa. – Hát nem elég az, hogy jön?
– Elég! Elég! – zúgta diadalmasan a gubás többség. – Nekünk se szokott semmit hozni. A fő, hogy jön.

Nem kisebb dolog dőlt el ezzel a határozattal, mint hogy annak is joga van örülni, akinek semmit se hoz a Jézuska.

A jókedv olyan méreteket öltött, hogy ez már a folyosón szivarozó tanító urat is gondolkodóba ejtette.
– Ha itt tartom őket – tűnődött igazi bölcshöz illő éleslátással a derék ember – ebből ugyan vajmi kevés haszna lesz a közoktatásnak, ha azonban szünetet adok nekik mára, ezzel olyan emléket állítok Krisztus Urunknak, hogy nyolcvan esztendős korukban is megemlegetik.

Letette a füstölgő szivart az ablakpárkányra, benyitott a portól és ujjongástól homályos iskolaterembe és sztenori hangon kiáltotta:
– Hazamehettek!

Ez az a tökéletes világosságú szó, melyet az utolsó ítélet harsonáinak zengése közben is első hallásra meg fog érteni minden diák. Most se kérdezte senki a jelentését, hanem ha volt ajtó az iskola falában, azt előbb megszorították ötven oldalról, hogy felnyögött a ragasztéka, aztán kicsapódtak rajta, min a dupla puskából kilőtt fogolyserét s egymás hegyén-hátán keresztül porzottak le a hegyről – három perc alatt megtöltve a falut szanaszét zúduló hadaikkal, miután embert és állatot egyaránt megvadítottak ezzel a fülsiketítő hangon világgá repített három boldog szóval:
– Jön a Jézuska! Jön a Jézuska!
– Meg vannak ezek háborodva! – szitkozódott a bíró térdig járva valamiben, amiről hamarjában azt se tudta, hogy ember-e vagy kása. – Elmenjetek innen, mert mindjárt kiosztok egy tarisznya pofont köztetek!

De azok csak annál veszettebbül ordították:
– Jön a Jézuska! Jön a Jézuska!

A papék Jánoskája a templom előtt különszakadt a többitől és nagy ugrásokkal rontott le a parókia girbegurba mészkőgrádicsán a kis „virágos” udvarba. A hóval lepett virágpad kiálló békasókövei előtt megállt egy pillanatra, aztán heves mozdulattal taszította be a konyhaajtót:
– Jön a Jézuska!

A konyhában egyedül csak Marit találta bent, aki duzzogva súrolt a mosogató dézsa előtt egy kozmás serpenyőt, bizonyára ugyanazt, amelynek őrzését éppen az imént bízta rá a tisztelendő asszony.
– Jön a Jézuska!
– Micsoda Jézuska? – szólt hátra mogorván Mari.
– Hát aki a karácsonyfát hozza.
– A karácsonyfát? – biggyesztette el az alsóajkát Mari. – Hát te még mindig hiszed, hogy a karácsonyfát a Jézuska hozza?

Jánoska úgy érezte, hogy megindul alatta a föld s a parókia szarufái reszketve borulnak egymásra.
– Hát ki hozza? – rebegte sápadt ajakkal.
– Táborszki Misa – mondta Mari és cinikusan tette hozzá: - Az acsai erdőből.

Összedőlt egy kristálytéglából épített, hatalmas tündérpalota és a láthatatlan romok alól feltörő zokogással egy szegény összetört kisfiú vánszorgott elő… Jánoska.
– Megmondom! – sikoltotta fájdalmasan és a parókia belső szobáira mutatott.
– Megmondhatod! – húzogatta a vállát Mari. – Engem megint le fognak szidni. De ami igaz: igaz. Táborszki Misa hozza és ők ketten díszítik.
–Ők ketten díszítik! – sírt fel Jánoskában a kétségbeesés és égető fájdalmán keresztül a lelke közepéig érezte, hogy neki ezekben a szörnyű percekben nem szabad a szüleivel találkoznia. El, csak el valahová, ahol senki se látja a könnyeit, mert ezek más könnyek, mint az eddigiek. Az eddigieket azért sírta el, hogy az emberek is lássák a fájdalmát, óh de ez más fájdalom most, ezen nem lehet senkivel osztozkodni: ez a fájdalom egyedül csak az övé és életében ez az első fájdalom, mely egyedül… egyedül és örökké csak az övé.

Eltakart arccal futott ki a kocsiszínbe, ráborult az öreg bricska kopott sárhányójára és sűrűn bugyogó könnyekkel öntözte végig a legutolsó sziráki út porát. De amint a kiomló könnyek egyre sűrűbb csíkokban hordták szét a hajlított deszkán üldögélő porszemeket, úgy sűrűsödtek Jánoska meggyötört lelkében a feltámadó remény napsugarai:
– Mari biztosan megint szamárságot mondott! – suttogta szepegve maga elé. – Hogy is értene az ilyen cselédféle akkora csodához, mint a karácsonyfa. Óh, csak volna itt a közelben valami okos ember is.

Az okos embert pedig csak szólítani kellett s jött is már nehéz léptekkel a szénapadlás lajtorjájáról. Máskor más nevet viselhetett, de most Benyó bácsinak hívták s ő volt a parókia tehenese.

Jánoska letörölte könnyeit s odaállt az öreg elé:
– Benyó bácsi, igaz az, hogy Táborszki Misa hozza a karácsonyfát?
– Igaz – dörmögte az öreg Benyó és duzzogva tette hozzá:
– Pedig azért a két kupica szilvóriumért, ami ilyenkor kijár neki, – én is elhoznám.

Jánoska elfulladó lélegzettel lépett hátra, de nyomban azután villámütésnél sebesebben szikrázott fel benne a gondolat, hogy Benyó bácsi biztosan összejátszik Marival. Igen. Biztos, hogy valami titkos megegyezés van közöttük, mert Benyó bácsi tegnap vacsora után is percekig kaparászott a konyhaablakon.

Benyó bácsi szavahihetősége így lemorzsolódván, új okos embert kellett Jánoskának keresnie, mert a bizonytalanság úgy égette a lelkét, mint az üllőn kalapált patkó.

Az alsó iskola felől köhécselve közeledett a kurátor.

Jánoska eléje szaladt s megragadta a gubája ujját.
– Kurátor úr – kérdezte gyermeki ravaszsággal – biztos az, hogy a Jézuska hozza a karácsonyfát?
– Hát – mondotta hümmögve a kurátor, akinek konfirmáció óta nem adtak ilyen fogas valláserkölcsi kérdést –, ez attól függ, amitől fityeg. Én nem igen hiszem. Mert hozni talán még elhozná, de ugyan ki merné közülünk Krisztus Urunkra bízni ezt a parasztnak való munkát.
– Megint rosszul tettem fel a kérdést! – vergődött magában Jánoska s a kurátor után felbukkanó egyházfitól már csak ennyit kérdezett:
– Ki hozza a karácsonyfát?

Dobogott a szíve, mint a fészkéből kihullt fecskének, mikor az utolsó szót is kimondta.

Az egyházfi gyors észjárású ember volt, aki a tépelődést hírből se ismerte.

Megfelelt hát Jánoskának is kapásból:
– Az hozza, akit érte küldenek. Hm. De az erdész messze lakik ám Acsától. Nagyobb fáradság oda az engedélyért kigyalogolni, mint a fát engedély nélkül elcsenni. Hát rendesen így esik a dolog. De azt nem szabad a tisztelendő úrnak megtudnia.

Eleget tudott már Jánoska a karácsonyfa titkaiból. Sírt volna, zokogott volna vigasztalhatatlan keserűségében, ha lettek volna még könnyei. De már nem voltak. A könnyek visszahúzódtak dermedt üregeikbe s megkövesedtek, mint a kihűlő láva. S Jánoskát valami konok rosszakarat szállotta meg a világgal szemben. Kis szájának érzékeny sarkai sötét gúnnyal vágódtak egymásba s meleg barna szemei keményen és következetesen kerülték szülei pillantását.
– Valami baja van ennek a gyereknek – mondotta urának aggódva a tisztelendő asszony.
– Biztosan a karácsony – felelte komolyan a tisztelendő úr és megindult lélekkel simította végig a karácsonyi prédikáció alakuló gondolatmenetét.

Az volt a baja Jánoskának. A karácsony. Annak volt a betege Jánoska. Vitte, hurcolta, mint valami óriás malomkövet, mely mindent megőröl, de őt magát semmivel se lehet megőrölni. Óh, mi mindent őrölt meg Jánoskában ez a szörnyű malomkő. Először is szüleit, akikre nem tudott most már bizalommal tekinteni, azután a barátait, akik elől menekült, mert hirtelen kiöregedett közülök s nem volt számukra többé mondanivalója s végül magát Jánoskát, mert a virág is elhervad, ha lerázzák a titokzatos élet anyaföldjét meztelen gyökereirűl.

Pár napig hallgatott, szenvedett, gyötrődött, mint akit kitaszítottak a világból, azután megrázta magát s ő tört be a mások érintetlen világába.
– Mit örültök? – kiáltotta oda egy zajos tízpercben a padok között tomboló társainak. – Hiszen nem a Jézuska hozza a karácsonyfát!
– Mit mondasz? – kérdezte akadozó nyelvvel a hirtelen támadt csendben a jegyzőék Palija. – Hát ki hozza akkor?
– Tudom is én! – jajdult fel sötéten Jánoska. – Akit éppen elküldenek érte. Táborszki Misa vagy az öreg Benyó, de két kupica szilvóriumért akárki más is megteszi!

Nagy fekete felhő ereszkedett a megriadt gyerekseregre s rettentő szárnycsapásaival megdermesztette az egymáshoz lapuló védtelen kis lelkeket.
– Igaz! – vágta közbe ispán Gyuri. – Nekem is elárulták, hogy nem ő hozza!
Az új igazság elindult hódító útjára és bizony győzött is volna rögtön az első percben, ha Krisztus Urunknak most éppen azok a szolgái nem keltek volna védelemre, akik sohase kaptak tőle karácsonyfát.
– Ő hozza! – ugrottak ki omladozó gátra szenvedélyes hittel a pöttömnyi parasztgyerekek. – Mi tudjuk, hogy a Jézuska hozza.
– Honnan tudnátok ti azt? – kérdezte ezer esztendő keserű tapasztalatával Jánoska.
– Tudjuk! – ütött a mellére kondás Ferke. – Úgy szép, ha ő hozza!
– Persze, mert titeket is becsaptak a nagyok! – kiáltotta most pipacspiros arccal ispán Gyuri. – A nagyok mindenkit becsapnak! A nagyok hazudnak!

Nagyot csattant a kegyetlen szó az egymással huzkodó pártok feje felett s megforgatta ingadozó tengelye körül a négy fal közé zárt kicsiny kis világot, melynek feldúlt barázdái között a gonosztevők sápadtságával állott Jánoska: a papék kiábrándult Jánoskája…

A karácsony pedig ezalatt észrevétlenül közeledett. Mikor Bercelre ért, megpihent a templom mellett s mikor felbukkantak előtte a vanyarci szőlők, megigazította virághímes tarisznyáját s legnesztelenebb járású hócsizmáját öltötte magára, hogy még az országút se érezze meg, hogy közeledik, közeledik már Vanyarc felé.

De az az országút mégis megérezte, amelyik az emberek szívén vezet keresztül.
– Karácsony van! – mondotta megilletődve a nyolcvanesztendős Szaszki.
– Karácsony! – mondotta egy tipegő anyóka: Szaszkiné.
– Karácsony, karácsony – szorította keblére két kezét a bíró felesége.

Karácsony.

Ez a szó most elindult házról-házra. Bevilágította a hatökrös gazdák magas tornácait, bekukkantott a szalmafedeles viskók téglával üvegezett ablakán, azután felpattant a levegőbe, s játékos fecskerepülésével tért vissza oda, ahonnan jött: a templom fedelére.

De a visszhangja tovább zengett a faluban. Szállt, terjedt, csapongott, míg minden ember meg nem találta benne a maga hangját.

Azután különös dolgok történtek.

Az örökké borostás Turák elkezdte fenni a borotváját. A kocsmázó Bugyi a vályúhoz ment, kiöblítette a száját s valami templomi éneket kezdett dudolgatni. A mogorva Bakos kacagva mesélte, hogy mi minden történt vele katonakorában. De ennél is tovább merészkedett a sánta Gutai, aki egy óvatlan pillanatban derékon kapta a fogatlan Rocskánét s olyan csárdást járt vele a kút mellett, hogy azt már a haldoklóknak is folytatniok kellett, mert aligha lesz még egyszer olyan mulatság Vanyarcon, ahol a sánta Gutai kezdi meg a táncot.

Jánoska egyik ámulatból a másikba esett.
– De hiszen ezek a nagyok ugyanazt csinálják, mint mi az iskolában!

Észre se vette, hogy a kegyetlen jégpáncél olvadni kezd a szívéről és rétegről-rétegre adja át a helyét a növekvő kíváncsiságnak.

A falura nem lehetett ráismerni.

Az asszonyok sütöttek-főztek, dalolgattak s egyik se veszekedett. A kurátor és az egyházfi – komoly, érettkorú emberek – siető léptekkel vitték a templomba a karácsonyi gyertyákat. Ez nagyobb csoda volt, mint a Vörös-tenger kettészakadása, mert sokféle kurátor és egyházfi lehet a világon, csak olyan nincs, amelyik siet.

Benyó bácsi, az örökké elégedetlen tehenes, most vasvillanyél helyett saját felkent tenyereivel lapatykolta végig a teheneket s még beszélt is hozzájuk, mint apa a fiaihoz: - No, no, Rózsa! No, no, Viola. Hiszen ti ma voltaképpen fontos személyek vagytok, - ha egyszer az Üdvözítő is jászolban született.

Jánoska bámult, bámult és hallgatott.

A nap büszkébben járt a magasban, mint egyébkor, tisztán áradó sugarai földöntúli ragyogással törtek meg a falu fehér hóleplein s mikor napáldozáskor elvonultak az acsai hegy mögé, hatalmas bíbortakarót terítettek az égboltozatra a születő király tiszteletére.

Azután feljött az első csillag s megállt a templom felett.

Megjöttek Sarlós pusztáról görcsös kampósbotjaikkal a juhászok, csordások és más rézveretes arcú pásztornépek.

S megindultak csendben a templom felé.

A falu csendben, csendesen utánuk.

A hó halkan csikorgott a puhán dobbanó csizmák alatt s a csillagok szelíd fénnyel égtek az álmodó háztetők felett. Hó, csillag, ház, ember, most olyan közel voltak egymáshoz.

Jánoska összeszorult szívvel nézett arra az énektől zengő titokzatos valamire: a kivilágított vanyarci templomra.
– Hát mégis igaz volna!

Az idő csak megállt s hallgatva tűrte, hogy az események keresztülcsapjanak rajta.

Nemsokára vége volt az istentiszteletnek. Vége volt és folytatódott a szabad ég alatt. A templom kitárt ajtóin hatalmas folyamban áradt ki a hit. Kiáradt, felemelkedett, szétoszlott és összeolvadt azzal a végtelen erővel, mely kisugározta magából.
– Most, most! – lihegte káprázó szemekkel Jánoska.

A parókia ebédlőjében megszólalt a csengő.

Ott állt a szoba közepén a karácsonyfa.

Mellette két igaz ember: az édesapja és az édesanyja. Jánoska rájuk nézett és feljajdult benne a bizonyosság, hogy ezek az emberek nem hazudhatnak.

A karácsonyfa égett, diadalmasan égett. Lobogó gyertyái illanó lánggal simogatták végig a rokonokat és ismerősöket s meleg fénycsókokat dobtak a nyitott ajtó felé, ahol fehér homlokkal állott a kurátor, az egyházfi s mögöttük zavarodottan köhécselve az öreg Benyó.

S most egyszerre minden ember arcán végigvonult az a rejtélyes hatalom, melynek jelenléte annyira hasonlít a hangtalan zokogáshoz.

Valaki felsírt az ajtó előtt.
– Mari! – szóltak hátra megilletődve az emberek. – Mari! Hát ne sírj!

De Mari csak sírt, mint a hegyről leszakadó eleven keserűség.

Odavezették a karácsonyfához, a tisztelendő asszony megveregette a vállát, s a tisztelendő úr megsimogatta a fejét.
– Ne sírj, fiam, ne sírj!

Mari most felemelte könnyektől izzó szemeit s ránézett Jánoskára.

Jánoska pedig visszanézett Marira és amint nézte, nézte, valami olyat látott rajta, amitől váratlanul a szívéig csapódott az élet legédesebb és legtisztább fájdalma. Óh! Mi volt most ennek az igénytelen cselédnek hittől és bűnbánattól reszket arcán!
– A Jézuska hozza! – kiáltotta elszoruló torokkal Jánoska.
– Ő hozza! – mondta a tiszteletes úr s szavai visszhangzottak a könnyektől csillogó szobában.
– Ő hozza! – mondták mélységes meggyőződéssel a presbiterek s ebben a szent pillanatban mindnyájan mindörökre megérezték, hogy Ő hozza. Ő hozza, hogyne hozná Ő a karácsonyfát, mikor iszen a karácsonyt is Ő hozta könnyes ajándékul Isten legesendőbb s legárvább gyermekeinek: az embereknek.