Felgördült a függöny, az állatok szájtátva bámultak az emelvényre. III. Leonárd király hírnöke volt az.
– Levelet hoztam, a király küldte Nagy Erdélybe.
Szarvas polgármester át is vette a levelet és elkezdte olvasni. Ez állt benne:
„Nagy Erdély polgárai! Örömmel meghívlak titeket palotámba, egy farsangi mulatságra. Remélem, mindenki eljön.
Üdvözlettel: III: Leonárd király”
– Mindjárt itt lesznek a kocsik, amik elvisznek mindenkit a palotába – mondta a hírnök.
Az állatok mind elmentek a bálba, mert féltek a király haragjától. Amikor odaértek a palotához, nagyon elszörnyedtek, mert áradt a bűz az állatmaradványokból, amik egy pár jó lakoma után maradtak meg. Orrukat fogva bementek a palotába, a király elébe.
– Üdvözöllek benneteket! – mondta az uralkodó – Na, nem veszitek föl az álarcotokat?
– De igen, felség – vágott közbe Nyúlné – csak elfelejtettük.
– Á, most már értem. De hát kezdjük most már el a bált. Tücsök koma, Rigó úrfi, zendítsetek rá!
– Felség, ön nem ölt jelmezt? – kérdezte Róka asszonyság.
– Ez nem elég jó jelmez? Csak ünnepekre veszem fel a koronámat és a palástomat.
– De igen, felség, ez remek jelmez! – mentegetőzött Ravaszka, a kis róka.
– Akkor jó. Most szóljon a zene, együnk, igyunk, mulatozzunk!
Sokáig tartott még a mulatság. Mikor hajnali három lett, így szólt a király:
– Most pedig barátaim, leplezzük le egymást!
A kis állatok úgy döntöttek, a király legyen az első.
– Na, jó! – egyezett bele a király.
Azt hitték, hogy nincs is rajta semmilyen jelmez, de féltek a királytól, s így hagyták.
Nem tudták, miért nyúl, de egyszer csak levette a maszkot és kiderült, hogy ő nem is Leonárd király, hanem Vahúr, a kutyák királya. Mindenki nagyot nevetett. Cserélt a két király. Vége lett a bálnak, s vége a mondának.