Bejelentkezés

Keresés

Mikor az este hirtelen leszáll,
Olyan a kertünk, mint a temető.
Szomorkodik a vén jegenye-szál
S a hold ezüst lepelbe leng elő.

Sápadva bolygom át a régi kertet,
A vén akácok látnak s megijednek.
A kisgyerek lesunyja a fejét
És fél az éj. És reszket a setét.

Rumy Baby és Potocsnik család levelezése
Kedves Babykám!          1926, május 7.

Hosszú fáradságos út után érkeztem- Zsolnára, fél 11 órakor. Szobát az egész városban nem kaptam. Egész éjjelen keresztül az állomáson voltam, majdnem összetört minden csontom, amint ülve szundikáltam. Másnap fáradtan jelentkeztem, és dacára annak, hogy egész éjjel majd megfagytam és már otthonról is meghűlve indultam, egészségesnek találtak- és minden reményem ellenére beosztottak Čadeára. Azt nem is említem, hogy minden napom abban a pillanatban, amint az egyenruhát, ami 5 kiló bakancsból, jó piszkos, foltos ruhából áll, felvettem, elmúlt. Olyan egészséges vagyok, mint a makk, és a kosztomat a kantinban élvezettel eszem meg. A koszt rendszerint egy nagy kondérban levő bizonytalan színű és ízű húsos kásadarabokból áll, ami ezidő szerint a világ legfelségesebb étele. Reggelre és estére fekete kávé fekete savanyú kenyérrel. Amint fent is említettem, kitűnően érzem ennek dacára magam. Ja igaz, a Čadeai szállásunkról is írok valamit. A kofferemet természetesen egy órányira fekvő barakktáborba magamnak kellett cipelnem, majdnem leszakadt a karom. A barakktábor, ahol alszom, fából épült viskó, hol 30 magammal lakom és alszom. A barakktábor egyébként egy erdő közepén van egy eléggé magas hegyen. A falunak kinéző városba egyenlőre be sem engednek. Itt most rettentő hidegek vannak. Édes Drágaságom, téged bizonnyal nem is érdekelnek ezek a dolgok. De hogy én ilyen megnyugvással vagyok átmeneti sorsom felől, nagyban hozzájárul önzetlen szereteted és a hazavárás öröme. Gondolatban este 9 órakor (ekkor szoktunk lefeküdni), mindig ott vagyok nálad, és megnyugszom, megbékélek, míg az álom el nem ringat. Az ébredés annál sivárabb- 5 órakor kell felkelni. Itt e barátságtalan sivár életemben látom csak azt az őrült nagy differenciát az életemben, és amellyel ott még sem vagyok megelégedve. Itt értékelem, hogy van valakim, akihez - bár nem mutatott - önzetlen szeretet köt. Az életem tartalmát és lelkem felfrissülését ápolja e szerelem. Babykám, őrizd is meg őszinte, igaz szép szerelmedet és egyszerű naiv lelkedet és az én egyenes karakteres életemben sohasem fogsz csalódni életünk útján, amely remélhetőleg és az Isten segítségével együtt fog haladni. Este 9 órakor írom e sorokat és már fújják a takarodót. Megyek aludni, azaz hozzád. Sokszor csókol szeretettel: Barna

...
És akkor menekültünk visszafele, az emeletekről dobáltak lefele a lakók mindenféle vastárgyakat, fazekakat, meg vizeket öntöttek, de a kapu alja be volt zárva, bemenni nem tudtunk. És szerencsére egy helyen nyitva volt a kapu, oda beszaladtunk, tízen katonák. Ott voltunk hajnalig egy pincében, nem jött senki, majd hajnalban azért kijöttünk, mert féltünk, hogy katonaszökevénynek fognak nyilvánítani. Visszamentünk a laktanyába, mire kivirradt. De én féltem attól, hogy megint csak újra ki kell menni, akkor beálltam az őrségbe, a laktanyán kívül sokan az őrségbe voltak, akit be sem osztottak oda annak a reményében, hogy ezeket nem szedik össze, majd azokat viszik, akik bent vannak. És a laktanyába töltöttem kb. három napot, majd egyszer jött egy helikopter, az leszállt az udvaron, és a hadosztályparancsnok, meg a helyettesei azok mind fölszálltak a helikopterre és elmentek, minket meg otthagytak. Majd hangszóróba mondták, hogy katonakönyvet fognak hozni le, és mindenki töltse ki a saját nevére a katonakönyvet. Úgy is volt, nekem is volt egy katonakönyv, beírtam a nevet, rendfokozatot, mikor vonultam be, minden benne volt, de bélyegző nem volt. Azt mondták, hogy majd visszajönnek, de utána, mikor eltelt fél nap, jó az a katonakönyv, nem kell abba bélyegző, avval haza fogunk tudni menni. A hangszóró szólt, hogy minden katona jöjjön le az alakulótérre, felszólítottak, hogy fegyvere, akinek van, oda tegye le. És szabad elvonulást biztosítanak, mindenki menjen, megszűnt ez az alakulat, ÁVO szolgálat. No, egy kocsira fölszálltam én is, ami Hatvan irányába ment, és Cinkota közelébe kikerült egy másik kocsit ez, aki volt a katonapilóta, majd fölszaladt a vasúti sínekre, és akkor csak fölborult. De halott nem lett, sebesült volt, akinek lába eltört egy-kettőnek, de olyan sokan voltunk a kocsin, hogy álltunk, és azért dőlt föl, mert nagy volt a teher. Majd onnan gyalog folytattuk az utat a mostani kórház fele, és mire kiértünk volna a temetőhöz, ott leállítottunk egy teherkocsit. Föl is ültünk többen, majd mikor Gödöllőre beértünk volna, ott mindenkit igazoltattak. Mi a két hektós hordóba bebújtunk. Föl is szállt valaki, jól van, mehet, nincs senki. És jöttünk tovább, majd Aszód szélére érve, ott megint ellenőrzés folyt, mi kiugrottunk. Balassagyarmat irányába jöttünk a vasúti sínek mellett. Elértünk Mácsára, Mácsán találkoztunk egy vasutassal: ő megmutatta, hová menjünk, elmentünk egy helyre. Hát ott egy kicsit féltek, de azért megvendégeltek. Egyszer csak kopogást hallottunk, jöttek a katonák, karszalagos katonák, „No, itt vannak a szökevény katonák?” Hát, az a vasutas elárulta, hol vagyunk. És akkor elvittek a tanácsházára vallatni. Az a katona, akivel beszéltem, kiment, én meg kiugrottam az ablakon, és nem mentem messzire az utcán, a következő háznál nyitva volt a kapu. Beszaladtam, és kutya se volt, a kerteken végig el, és erre a lármára, engem kerestek, a többi is elszökött. És akkor egész éjjel jöttünk, figyeltük, a vonatok nem nagyon jártak, elmentünk Galgagyörkig, majd Galgagyörktől keresztül Vanyarcnak, földutakon. Úgyhogy másnap délre hazataláltunk, Hajnalpusztán keresztül.
Apkó Istvánné emlékei Manga Jánosról  
Nagyon barátságos volt, nagyon-nagyon barátságos volt. És nagyon hálálkodott ezekért a riportokért. Egy időben azt mondta nekem, hogy összejárta Magyarországnak északkeleti, délnyugati részét, de hogy Vanyarcról nagyon sok értéket visz. Meg szerették is ezt a Manga doktor urat, mert olyan világjáró volt, világjártas, sok mindenről tudott ő is beszélni, sok mindenről. Meg vallásos is volt a Manga. Nagyon-nagyon kívánta, hogy ezeket a szlovák énekeket elénekeljük neki, de magyar dalokat is. A doktor úr papírra írt, így voltak neki ilyen részletek. De mert ő gyors- és gépíró volt, a Manga, gyorsan, gyorsan tudott írni, és a dallamát is jegyzetelte, kottázni is tudott. Ő nem mesélt semmit az életéről, csak arról, amit kérdezett. Kérdezett, hogy mulattak a lányok, aztán hogy ment az udvarlás, ilyeneket…

Manga János

(Tereszlény, 1906. jún. 24. – Bp., 1977. szept. 2.)

Néprajzkutató, a történelemtudományok kandidátusa (1960). Tanítói diplomát, majd Kolozsvárott bölcsészdoktorátust szerzett (1941). Szlovákiai magyar falvakban (1929-38), ill. Érsekújvárott tanított (1938–41). A budapesti Néprajzi Múzeum muzeológusa (1941–49). A balassagyarmati Palóc Múzeum igazgatója (1949–57, 1958–59). A budapesti Népművelési Intézet igazgatója (1960–63), nyugdíjazásáig az MTA Néprajzi Kutató Csoport tudományos főmunkatársa, osztályvezetője (1963–1973). 1932-től a pozsonyi rádió magyar adásának első szerkesztője. Az 1930-as években a rádió munkatársaként kezdett népzenét gyűjteni szlovákiai falvakban. Elsősorban ünnepi népszokásokkal, népi hangszerekkel, római katolikus vallásos néprajzzal és pásztorművészettel foglalkozott. Az Ipoly és a Garam mente, Zoborvidék és Mátyusföld magyar vidékeit kutatta. Tanulmányokat tett közzé a magyarországi szlovákok néprajzáról. Vanyarcon is végzett kutatásokat. Vanyarcról szóló szlovák nyelven megjelent műve: Z minulosti Veňarcu (Budapest, 1978).

Elment, elköszönt végleg.
Minket örökre itt hagyott
Tudom, majd egyszer egy szép napon,
Elfogadom, nincs már és megszokom.

De most még nehéz, kínoz a fájdalom,
Ahogy ő távozott, hitem is elhagyott,
Könnyeimmel hullva arcomon, némán távozott,
Könnyeimbe temetkezve némán hallgatok.

De még arca szemem előtt,
És annak jeges hidegét kezemen érzem,
Koporsóban van megvetve ágya,
Ugyan létezik-e, hogy lesz örök álma?

Még fülembe hasít a fájdalmas jajgatás,
És bennem csak tombol a düh, hogy semmit nem teszek,
És könny közt némán vártam, a halált,
Mely papánk számára megváltás volt már.

El kell köszönnöm, engednem a jéghideg kezet,
El kell temetni azt az embert, kit annyira szerettem,
Apámként tisztelve búcsúztam tőle,
De feledni nem fogom sosem.

Jelképeink – Gyertya
A Biblia alapján a Logosznak, a Világ Fényének szimbóluma, így a keresztény szimbolikában Krisztus képe, aki meghalt az emberekért, hogy elhozza a megváltás fényét – ez pedig arra emlékeztet, ahogyan a gyertya megsemmisül, miközben fényt sugároz (gyertyavilágítás halottak napján). Ezenkívül a gyertya a Szentháromságot testesíti meg a láng, a kanóc és a viasz egysége folytán. A gyertya végigkíséri az embert az életen, hiszen a keresztelő alkalmával éppoly jelentős szimbolikus szerepet játszik, akárcsak a születésnapi tortán, a haldokló mellett vagy a ravatalnál.