Elmult az alkonyat… olyan csendes minden,
Vagyon a természet halottias szinben;
Mintha örök álmot hozott volna rája
A letünt alkonyat hidegült sugára,
Sehol sincsen élet… a mező elhagyva,
Ki is keresné föl hóba, jégbe, fagyba?
Kemény zsarnok a tél; az ő országában
Mindenütt pusztulás és hideg halál van.

Hol van a mocsárok zajos élénk népe,
Mely olyan vidáman dalolgat az éjbe?
Hol a furulyaszó… s mely felelget rája
Hol van a csalogány mélabus danája?
Hol az enyhe szellő, a mely keservében
Zokogva bolyongott a virágos réten
S hordott kedves ajkán szebbnél szebb regéket,
Hogy nyomán a virág földerült, föléledt?!

Csendes, néma minden, erdő, berek, halom,
Fölütötte sátrát a komoly nyugalom;
Fölütötte sátrát… semmi sem zavarja,
A nagy mindenséget öleli át karja;
Csendes a falu is… a házak teteje
Csillámló hóval van telided tele,
Végiglen az utcán patyolat fehéren
A hideg téli szél besöpörte szépen.

Pislog a mécsvilág alacsony kunyhóban,
Áttör az ablakon és elvész a hóban;
El is veszhet bátran… nem keresi senki,
Jobb a kandallónak lángjánál pihenni…
Dibeg dubog a láng, pattog a hasábfa,
Körülveszi a lak egyszerű családja,
S míg magát mindegyik melengetni hagyja,
Munkát tart kezében a kicsinyje, nagyja.

Olvasgat a gazda kapcsos bibliából
S füstöl mellé kurtaszáru kis pipából,
Fonogat az anyjuk, perdül a rokkája,
Fonogat mellette szép hajadon lyánya,
Ki – midőn az apjuk olvas menyegzőről,
Boldog házasságról… csalfa hitszegőről,
Olyan nagyot sóhajt… ugy figyel a szóra,
Nem csoda, ha néha elakad orsója.

Piros kis fiucska van az asztal mellett,
Arcán ártatlanság szép virága termett,
Ragyogó szemével a mécs lángját nézi,
Ugy lobog, ugy lángol… oh, beh tetszik néki!
Majdan ártatlanul gyermekes örömmel
Nehány csepüszálat von a kenderből el
S a láng fölé tartva, ugy megörül rajta,
Ha a mécs a szálat égve lobogtatja.

De midőn az apa emiatt reászól,
Megbánás mosolyg ki ártatlan arcából;
Hízelkedve simul anyjának ölébe;
„Ugy-e édes anyám, nem haragszol érte?”
…Majdan az ablakhoz oda lép a gazda,
Letörli kezével, mert meg van izzadva,
Kitekint az éjbe, sokat ugyan nem lát,
A téli szél zugva, hidegen süvölt át.

…Más egyéb oda künn olyan csendes, néma,
A fekete holló károg néha-néha.
Midőn valami nesz fölzavarja álmát
Rettenve ébred föl s lebegteti szárnyát.
Azután meg ismét – hogy a vészt nem sejti –
Fekete fejét a szárnya alá rejti
S álma megjön ujra fényes hóvirágon,
Odafönn a száraz zuzmaravert ágon.

Átreszket a légen a holdnak sugára,
Annak is halványabb – mint régen – orcája,
Mintha ábrándoznék boldogabb napokról,
Virágos mezőről, virágos tavaszról…
…Kialudt a mécsnek lobbadozó lángja…
Halványabb a holdnak merengő orcája
S mintha nem is lelné, gyönyörét az éjbe:
Betakarja magát fellegköpenyébe.