Gyöngyhalász

Egy felvidéki dzsentri családnál fordultam meg egyszer. Egészen más világ az, mint minálunk. Más erkölcsök, más erkölcsök és más civilizáció.

Csak két szükségletük közös velünk: a tarokk és a francia nyelv. Erre a kettőre roppant büszkék a tót nemesek s ha nem értik vagy az egyiket, vagy a másikat, mesterségesen igyekeznek hiányaikat eltakarni.
Nagy tarokkisták mesélik, mint százados tapasztalatból leszűrt igazságot: hogy ahol két árvamegyei úr kártyázik, kritikus helyzeteknél nem állják meg, hogy tótul ne konverzáljanak.
A francia nyelvvel még furcsábban vannak. Annál a családnál, ahová jártam, szép hangja volt a kisasszonynak, a lenhajú Milicának. A társaság arra kérte vacsora után, hogy énekeljen valamit, mire megcsendült egy gyönyörű lágy francia dal. Elragadtatva futottam a kisasszonyhoz:
- Kérem, engedje át nekem ennek a dalnak a szövegét!
Elpirult, aztán rám nézett nevetve:
- Hát észrevette?
- Mit? –kérdém zavartan
- Ah - szólt a fejét kedvesen hátravetve - ön úgy látszik, nagy francia. Majd mindjárt leírom Önnek a szöveget.
Leírta egy papirosra s én ámulva olvastam a következő tót dalt:

Kacsku na dolinye,
Kocsur vodu pije.
Kacska na nyu vol:
Csekaj dusa moja!

(A réce áll a völgyben,
A gúnár vizet iszik a forrásból.
A réce rákiált:
Várj meg kedves galambom.)

- Hiszen ez lehetetlen, kisasszony! – hebegtem – Oh, nem! Kegyed bolonddá akar engem tenni. Nem, ezt a dalt nem énekelhette. Hisz ez egy tősgyökeres tót versecske. Milica még jobban fölkacagott erre.
- No hát hallgassa! Eléneklem még egyszer franciául!
S elkezdte újra finom akcentussal, bájoló orrhangon:

Kasz-ka na doliné,
Kaszür  vodüpijé.
Kaszka na nü vola:
Szekaj dü samoa!

Most aztán csakugyan tisztába jöttem vele, hogy a legelső nyelv a tót nyelv a világon, mert franciának is beválik.

Mikszáth Kálmán

(Szklabonya, 1910 – tól Mikszáthfalva, 1847. jan. 16. – Bp., 1910. máj. 28.)

Író, újságíró, a magyar kritikai realista próza nagy mestere, az MTA tagja (l. 1889, t. 1905). Kisbirtokos szülők gyermeke. 1857 – 1863 között Rimaszombatban végezte a gimn. első hat osztályát, majd tovább tanult Selmecbányán, ahol 1866-ban érettségizett. Pesten joghallgató lett, de a diplomát nem szerezte meg. 1871-ben Mauks Mátyás szolgabírónál Balassagyarmaton szolgabírósági esküdtként helyezkedett el. 1872-ben ügyvédgyakornok és a fővárosi lapokba írogatott. Balassagyarmaton ismerkedett meg későbbi feleségével, Mauks Ilonával. Tagja volt a Petőfi (1878) és a Kisfaludy (1882) Társaságnak, munkatársa a Pesti Hírlapnak és a Magyar Hírlapnak. Művei: Tót atyafiak, A jó palócok, Szent Péter esernyője, Beszterce ostroma, Különös házasság, A Noszty fiú esete Tóth Marival, A fekete város, Két választás Magyarországon, Új Zrínyiász, A beszélő köntös, A két koldusdiák. 1907-ben Összegyűjtött munkáiért az MTA nagyjutalmát nyerte el. Karcolatokat írt Veres Pálról, nagyra becsülte és hosszan emlékezett meg Veres Pálnéról, a vanyarci birtoknak ő is látogatója volt, ill. gyakori vendége Veres Szilárda budapesti irodalmi szalonjának. Műveit a világ sok nyelvén olvassák. 1910-ben megünnepelték írói pályájának negyvenedik évfordulóját, utána választókerületébe, Máramarosszigetre utazott, ahonnan már betegen tért haza, s néhány nap múlva meghalt.

Rumy Baby és Potocsnik család levelezése      1910-30-as évek 
Édes drága Babykám! 
Leveledet ma vasárnap délben kaptam meg, köszönöm, hogy írtál. Bizony, én már mindentől nagyon megijedek. Magam nem tehetek róla, most dél óta meg oly különös dolog ért. Tegnap feladtam számodra egy kis ajánlott csomagot. Ezért, amit kérsz, a levél is benne volt, írd meg, majd mikor kaptad meg. A ruhának utánanézek és írok holnap, talán már jobban fogok látni. Nagyon örülnék, ha nem vállalná egy borbély sem a hajadat levágni, ne vágasd le! Kérd meg Mamát, hogy ne kívánja tőled! Még a borbélyok sem akarják, őrület és ne tedd, kérlek, mert éppen nem is való! Könnyen meg is fázhatsz! Bár hazajöhetnél húsvétkor! Az nagyon elrémít, hogy még talán jövőre sem leszel közelemben. Nagyon örülök, hogy jól mulattatok. Amit kérsz, küldöm, amint Mama az engedélyét küldi. Isten veled, szeretettel csókol Erzsikével Nagymama. 
Számtalanszor csókol szerető bátyád, Feri.

Újévtől Háromkirályok napjáig (vízkeresztig) tartott a koleda, vagyis a házszentelés, később egyszerű jókívánságmondó szokás. A házszentelésre már Mátyás király korából is vannak adatok. E szerint Vízkeresztkor a plébános megkezdte hívei látogatását, megszentelte a házat, számba vette a házbelieket, beszedte a lélekpénzt. A koleda ennek a korai egyházi gyakorlatnak a kiteljesedése. Az esemény végén a háziak megvendégelték a koledálókat. Egyúttal adományokat is adtak az egyházi embereknek, pl. zsák diót, lisztet, szalonnát, kolbászt.

Vanyarci népszokások (Apkó Istvánné emlékei alapján)

A koledálás karácsony után volt, de leginkább újév után. Akkor járt a tisztelendő úr, a tanító úr meg egy egyházfi, vagy a kosztovnyik vagy a kurátor, ezek jártak hárman, mint ahogy jött a három napkeleti bölcs. És jött két fiú, az jött előbb, azok énekelték, hogy „Ez esztendőt megáldjad, kegyelmedből Úristen, bőséggel ékesítsed, te szent Jehova Isten!”, ezt énekelték magyarul. De hát ugye legtöbbet szlovákul, akkorában valamikor régen. No, de azután most már, ahogy a második világháború elmúlt, meglett a vallásüldözés, akkor a koledálás abbamaradt. És akkor, amikor volt a koleda, ameddig jártak, egyszer volt a kosztovnyiknál a vacsora, azután volt a kurátornál, a tanító úrnál, a tisztelendő úrnál, mindenütt. És közbe, ahogy mentek, ahogy volt ez a egyházi összeírás, mindenütt megkínálták ezeket a vendégeket, mindenütt süteménnyel vagy herőkével, meg egy pohár borral. Bár a tisztelendő úr nem fogadott el csak nagyon-nagyon keveset, csak annyit, hogy a poharat a kezébe vette.

Kövérsége miatt keleten a bőség szimbólumaként is ismert, de általánosan a tudatlanság, érzékiség, sötét indulatok, a falánkság és a testiség megjelenítője. Mindez az állat sötétség – és Föld lényegével kapcsolatos.
A magyar néphit számos esetben az ördögi, démonikus erőkkel hozza kapcsolatba ezt az állatot, amire egyebek között a démoni, boszorkányszerű Luca disznó alakban való megjelenítése utal. Ide kívánkozik még a magyar népélet szinte már rituális szertartásának, az ugyancsak a téli napforduló táján lebonyolított disznóvágásnak a megemlítése. A néphit úgy tartja, hogy azért ilyenkor vágják a disznót, mert az előretúrja az évet.