Egy felvidéki dzsentri családnál fordultam meg egyszer. Egészen más világ az, mint minálunk. Más erkölcsök, más erkölcsök és más civilizáció.

Csak két szükségletük közös velünk: a tarokk és a francia nyelv. Erre a kettőre roppant büszkék a tót nemesek s ha nem értik vagy az egyiket, vagy a másikat, mesterségesen igyekeznek hiányaikat eltakarni.
Nagy tarokkisták mesélik, mint százados tapasztalatból leszűrt igazságot: hogy ahol két árvamegyei úr kártyázik, kritikus helyzeteknél nem állják meg, hogy tótul ne konverzáljanak.
A francia nyelvvel még furcsábban vannak. Annál a családnál, ahová jártam, szép hangja volt a kisasszonynak, a lenhajú Milicának. A társaság arra kérte vacsora után, hogy énekeljen valamit, mire megcsendült egy gyönyörű lágy francia dal. Elragadtatva futottam a kisasszonyhoz:
- Kérem, engedje át nekem ennek a dalnak a szövegét!
Elpirult, aztán rám nézett nevetve:
- Hát észrevette?
- Mit? –kérdém zavartan
- Ah - szólt a fejét kedvesen hátravetve - ön úgy látszik, nagy francia. Majd mindjárt leírom Önnek a szöveget.
Leírta egy papirosra s én ámulva olvastam a következő tót dalt:

Kacsku na dolinye,
Kocsur vodu pije.
Kacska na nyu vol:
Csekaj dusa moja!

(A réce áll a völgyben,
A gúnár vizet iszik a forrásból.
A réce rákiált:
Várj meg kedves galambom.)

- Hiszen ez lehetetlen, kisasszony! – hebegtem – Oh, nem! Kegyed bolonddá akar engem tenni. Nem, ezt a dalt nem énekelhette. Hisz ez egy tősgyökeres tót versecske. Milica még jobban fölkacagott erre.
- No hát hallgassa! Eléneklem még egyszer franciául!
S elkezdte újra finom akcentussal, bájoló orrhangon:

Kasz-ka na doliné,
Kaszür  vodüpijé.
Kaszka na nü vola:
Szekaj dü samoa!

Most aztán csakugyan tisztába jöttem vele, hogy a legelső nyelv a tót nyelv a világon, mert franciának is beválik.