Vajon szüksége volt-e Krisztus Urunknak arra, hogy neki Nógráddarócon postamestere legyen? Bizony nem olyan egyszerű dolog erre a kérdésre megfelelni. Nagy kérdés ez s odafönt őrzik rá a feleletet.
Ilyenkor, karácsony havában azonban közelebb jön az ég a földhöz. Ráhajol, ráborul, véghetetlen mélységű szemével rámosolyodik. A keblére öleli, mint szepegő gyermekét az édesanya. Megeteti, megitatja, megsimogatja. És megmutatja magát neki. – Látod, én vagyok az édesanyád!
És ilyenkor mindnyájan úgy érezzük, hogy csakugyan  ő az édesanyánk… Tőle születtünk, belőle valók vagyunk, az ő csókja fáj az ajkunkon. Talán, talán – egyformák is vagyunk. Az ég maga is: föld. A föld maga is: ég.

Volt Nógrádban a kilencvenes években egy postamester. Ez a postamester körülbelül teljesen olyan ember volt, mint aminők akkoriban a postamesterek szoktak lenni. Nem volt azon kívülről semmi különös látnivaló. Először is százhat kilót nyomott. Ez abban az időben általános követelmény volt minden közfunkcionáriusnál Magyarországon. Akkor még horpadt hassal és pipaszár lábakkal nem lehetett tekintélyt tartani. De bizony még az ország tekintélyét is aláásták volna az olyan hivatalnokok, akiknek külső állapotáról azt lehetett volna leolvasni, hogy sárgakását vacsoráztak. Azután: állandó mosoly volt az arcán. – Hát ez bizony akkortájt még a pocaknál is általános divat volt nálunk. Mosolygott akkor még Nógrádban mindenki. No hiszen, próbált is volna csak nem mosolyogni. Micsoda felzúdulás lett volna abból mindenféle. – Nézd csak! mi lelte ezt, hogy ilyen savanyú arcokat vagdos! Ez, úgy látszik nincs megelégedve a mi társaságunkkal! Vagy talán valami titkos bűn terheli a lelkét! Óvakodjunk ettől az embertől, mert ez előbb-utóbb börtönbe fog jutni.
Ilyen világ volt akkoriban. De kár, hogy nem tartott vagy száz esztendővel tovább! Ezek után már egészen természetes, hogy a daróci postamester állandóan fehér mellényt hordott. Hát ugyan mi egyebet hordhatott légyen? Nem volt akkor valamirevaló férfi, aki mellényviselet dolgában nem a molnárfecskét utánozta volna.
De jól megmondta Darócon az öreg bibliás Spányik, hogy az embernek nemcsak külseje van, hanem belseje is. S amilyen könnyű a külsőt felöltöztetni, olyan nehéz a belsőt levetkőztetni. Csakhogy ennél a postamesternél a belső még egyszerűbb volt, mint a külső. Nem akadt azon semmi levetkőztetni való. Ha csak nem a lélek puszta bőre, amit még a szentek is meghagytak magukon, intő példát szolgáltatván a mindenkori postamestereknek.
Valami feltűnő dolog mégiscsak volt a daróci postamester lelkén. Valami virágféle. Mint egy fehér gyöngyvirágcsokor a tavaszi fű egyszerű takaróján. Nagyon szerette a gyerekeket… Hiszen szerette a felnőtteket is. De a gyerekeket jobban. Sokkal jobban. Azoknak a kedvéért mindent megtett volna.
És a gyerekek is nagyon szerették a postamestert. Ez a szeretet egészen más volt, mint amit rendesen annak nevezünk. Egyszerűbb, igénytelenebb, természetesebb. És a gyerekek részéről valami határozatlan bizalommal társult.
Amikor a kis Becske Janinak tövis ment a lábába, bicegve sántikált fel a postára, az ajtófélfának támaszkodott, s szuszogva, nyöszörögve tartotta oda a talpát a postamester elé.
- Fáj. Tövis ment bele.
- Nono, - mondotta a postamester – mutasd csak, fiam!
Megnézte a ráncos kis gatyaszárból kikandikáló talpat, mely olyan volt, mint egy megszeppent pipiske. Kihúzta belőle a tövist. Ráfújt a piros kis foltra, flastromot ragasztott rá. Azután egy darab medvecukrot dugott a gyerek szájába s megvolt a kúra.
A falusi gyerekek úgy megszokták, hogy az ilyesmivel a postára szokás menni, hogy már nem is az anyjuknak mutatták meg először, ha megfájdult valamijük, hanem a postamesternek. Odavitték a lyukas fogaikat, a lehorzsolt térdüket, a fájós fülüket s volt ott mumpsz, torokgyulladás, bőrbefúródott kullancs és kutyaharapás is, mint valami egészségügyi intézetben. A postamester pedig osztotta a jótanácsot és a medvecukrot. Mit is tehetett volna egyebet! Hiszen volt abban valami megható, hogy ezek a kis töprincsek mind hozzávitték megmutatni a sebeiket. És nemcsak a testi sebeiket, hanem a lelkieket is.
- Megvert  az apám! – bömbölte kétségbeesetten Domonyi Pista és olyan sűrűn hullott a könny arcára tapasztott tenyerébe, hogy a tenyere tiszta lett, az arca piszkos, pedig mikor elkezdte a sírást, akkor éppen fordítva volt.
- Ej, hát mit csináltál, fiam, hogy úgy rád járt a rúd?
- Semmit! Ártatlanul vert meg! Haragjában!
Daróc postamestere tűnődve ingatta a fejét.
- Ej, ez a Dezső! – gondolta magában s közben meleg mozdulattal siklott végig a keze a szepegő gyerek fején.
- Ne sírj, fiam, ne sírj! – Hiszen ha még ártatlanul is vert meg, hát olyan nagy baj az? Most legalább tudod, hogy nem szolgáltál rá a verésre. Ha pedig rászolgáltál volna, akkor még csak nem is vakarhatnád a helyét. És ki volt az, aki megvert? Valami idegen talán? Dehogy. Az édesapád! … Az édesapád? – kérdezte csodálkozva. Hát tudod te, ki az édesapa? …
És erre olyan szívbemarkoló magyarázat következett az édesapákról, azoknak gondjairól, Isten előtt vállalt kötelezettségeiről, nemkülönben nádpálcáikról, melyek, ha el is tévednek néha, még mindig édesebbek, min az idegenben kapott mézeskalács, - hogy Domonyi Pista csak letörülte a könnyeit s szinte kedve támadt hazamenni az édesapjához, hogy verje meg még egyszer.
És úgy van az, hogy aki előtt megnyílt Domonyi Pista szíve, megnyílt azelőtt a többi Pistáé, Andriásé, Jancsié és Péteré is. Az apróságok sorba jöttek a panaszaikkal, hogy hm, bizony az ő apjukkal is baj van. Mert az egyiké sehogyse akar rászokni a vízre, a másiké a világért se akar leszokni a borról. Az egyik káromkodik, mint a jégeső, a másik pedig hallgat, de inkább káromkodik, mert ilyenkor nem szól két hétig egy szót sem… És, hát mi tagadás, az anyákkal is baj volt. Azokról többnyire az derült ki, hogy veszekedősek, tele van a pitvar a zsörtölődésükkel. Hogy sokat nézegetik magukat a tükörben. Hogy eldugják a lekvárt a gyerekeik elől s más efféle emberi gyengeségek, amiket a gyerek előtt szokás a legkevésbé takargatni, bizonyára azért, mert senki a világon nem tudja úgy megfigyelni, mint éppen a gyermek.
A daróci postamester utoljára minden nevezetes titkot tudott a faluban. Hogy mikor vág a kisbíró szűzdohányt, az épp olyan ismeretes dolog volt előtte, mint hogy vasárnap délelőtt a pap szérűjéről fog szalmát lopni az öreg Tohonya.
Ennyi bűn között valóban nem volt kis dolog eligazodni. És a gyerekek nem érték be ennyivel. Ők azt is elvárták tőle, hogy miután megismerte a daróci bűnösöket, mindjárt oldozza is fel őket a bűneik alól. Kinek a kötelessége is lehetne az a faluban, ha nem a postamesteré. Hanem ez már átkozottul nehéz kötelesség volt. Holmi tolvajok, svihákok és egyéb huncutok lelkivilágába beleélnie magát s megmagyarázni, hogy miért lop valaki, mikor tiltja a tízparancsolat, miért vág szűzdohányt a kisbíró, mikor tiltja az állam s mért törte be egy borosüveggel a tulajdon testvérbátyja fejét Kapor Máté, mikor azt meg tiltja mind a kettő… Eh, az ilyen magyarázatok helyett legszívesebben káromkodott volna. De mikor a gyerekek szemébe nézett, ezekbe a csillogó, várakozó ablakocskákba, melyek a tulajdon szüleik lelkébe akarnak most bepillantani, akkor egyszerre lenyelte a bosszúságát, s olyan végtelen szeretettel és megértéssel beszélt a kicsinyeknek az emberi gyengeségekről s az „eredendő bűnről”, hogy utoljára maga is megkönnyezte.
Okos dolog volt ez, mert most már a gyerekek magát a Gondviselést is bevádolták előtte. Hogy így, hogy úgy, hogy azon is sok a magyarázni való. Éppen karácsony felé járt az idő, mindjárt belekaptak hát karácsony ünnepébe s felhánytorgatták, hogy bizony Krisztus urunk se osztja egyformán, amit oszt.
- Csend! – intett feléjük megbotránkozva a postamester. Erről ne beszéljetek.
El is hallgattak azok egy időre, de azután elölről kezdték, hogy de bizony, mégiscsak jó volna arról is beszélni, mert Galambos Bandi hintalovat is kapott tavaly, meg képeskönyvet is. Táborszky Misa és a legtöbben a faluban pedig se ezt, se azt.
- Hát nem tudjátok, – mondotta kissé zavarodottan a postamester – hogy a házak, a kertek és a csizmák se egyformák? Ez már a földön így van.
Tudták ezt a gyerekek jól. Nem is csodálkoztak rajta. Igen, a földön csakugyan így van. De karácsonykor. – Karácsonykor Jézus Krisztus az égből jön! A csöpp Becske Jani kiáltotta ezt az apró kis fecskeszájával. S ő ijedt meg először a visszhangjától. Mert a többiek is nagyon megijedtek. Csakugyan. Milyen ijesztően hangzott ez, hogy valaki az égből jön s onnan se hoz egyebet, mint amit a földön lát az ember. A gyerekek egymásra néztek, azután a postamesterre néztek. Most még jobban megijedtek. A postamester arcán ugyanaz az ijedelem tükröződött, mint az övéken. Reszkető kézzel tolta őket az ajtó felé:
- Menjetek… Most menjetek haza. Ezen én magamnak is gondolkodnom kell…
És gondolkodott… Napokig gondolkodott… Hosszúszárú csibukjában percenként kialudt a tűz a nagy gondolkodástól… Percenként gyújtogatta újra: hátha egyszer fellobban valamelyik gyufától annak a gondolatnak a fénye is, amelyikkel meg lehet menteni a daróci kis parasztgyerekek makulátlan hitét.
A gyerekek pedig csak egyre jártak a nyakára.
- Bácsi! Még gondolkodik?
- Még gondolkodom.
- Még gondolkodom.
- Még gondolkodik! – súgták tovább egymásnak a gyerekek s várták a következő reggelt.
Egyszer aztán azt mondta a postamester:
- Már nem gondolkodom. Már tudom, hogy miképpen történhetett a dolog.
Olyan csend lett az ajtó előtt, mint Majdánéknál galuska-napkor.
- A postai szállításban volt a hiba! – mondotta halk beismerő hangon a postamester.
- A postai szállításban? – ámultak el a gyerekek. S szemrehányó arccal néztek a postamesterre.
- Látod, látod, - mondta fájdalmasan a szemük. Ilyen ez a ti postai szállításotok… Mennyi szenvedést okozott ez nekünk már esztendők óta.
- Többet nem fog megtörténni, - mentegetődzött a postamester. De Vas megyében is van egy Daróc s a posta tévedésből odaküldte a ti porciótokat is. Ígérem azonban, hogy utoljára történt.
Elmentek a gyerekek s eljött a karácsony. Kigyulladtak itt is, ott is a karácsonyfák. Hullottak, mint az égből szálló hópihék, az ajándékok… Ahova hullottak. Mert máshol fekete maradt továbbra is a föld. Jöttek kettesével, hármasával a parasztgyerekek.
- Bácsi! Mi még mindig nem kaptunk semmit!
- Tudom, - mondotta a postamester – a ti ajándékotokat hozzám irányította Krisztus Urunk.
S kivette a postaládából a csodálatos színű selyempapírosba csomagolt ajándékokat: bicskákat, fütyülőket, szájharmonikákat és tudja Isten még mit. Elment ennek a híre, mint a szél. S újabb lelkendező csoportokat vetett a postára.
- Bácsi, kérem, hát a mienk még nem jött meg?
- Megjött? – bólintott jóságosan a postamester – Nesztek!
- Hát a mienk, bácsi kérem?
- Itt van az is. Fogjátok!
- És a mienk?
- Ez éppen a reggeli postával jött meg Bercel felől.
Jöttek a gyerekek, fogytak a csomagok… de a gyerekek még mindig jöttek.
- De sokan vagytok! – törülgette a homlokát a csomagokra pillantva a postamester. Bizony sokan voltak és még többen következtek. Az ajándék pedig kifogyott.
- Hát a mienk, bácsi? Mi semmit se kaptunk?
- Dehogynem, fiam, dehogynem. Hm. Csak a tietek megakadt valahol a nagy forgalomban. De már megjött róla Szirákról a szállítólevél, hogy útban van.
Mekkora öröm volt abból Darócon. Vége se szakadt addig, míg mindenki meg nem kapta az ajándékát.
Darócon két hétig tartott ebben az évben a karácsony. És nemcsak ez az egy karácsony, hanem a többi is. Mert a többi is elhozta ezentúl mindenkinek a boldogságát. Megszokták, természetesnek vették ezt már a daróci gyerekek, hiszen ahol jó a posta, ott nem lehet hiba Krisztus Urunk karácsonyi expedíciójában.
Egyszer azonban meghalt a postamester. Csendesen, szelíden vonult félre az emberektől egy kis hóvirágbokrétával fekete kabátja gomblyukában s nem szólt többet egy szót sem a daróci gyerekekhez.
Más postamestert küldtek a faluba. És ez a postamester karácsony estéjén nem akart semmit tudni a daróci gyerekek ajándékáról.
- Igazán nem jött meg? – tamáskodtak a gyerekek.
- Nem hát. Ha egyszer mondom.
- Értesítés se jött róla?
- Semmi a világon.
Hát ez nagyon szomorú dolog volt. A gyerekek sápadtan, megrendülten álltak meg a templom körül s reszkető szájjal néztek fel a karácsonyesti csillagokra.
És ekkor az egyik csillag fényénél visszaemlékeztek az öreg postamesterre. Eszükbe ötlött, hogy mennyivel jóságosabb volt az arca, mennyivel melegebbek a szemei, s mennyivel fehérebb volt még a mellénye is, mint a többi emberé…
És aznaptól fogva már mindenki tudta a faluban, hogy ki küldte Darócra azt az öreg postamestert.
Maga Krisztus Urunk.
Mert különben hogy is lehetett volna olyan derék, becsületes ember, hogy havi huszonöt forintért nemcsak a m. kir. posta korrespondenciáját vállalta magára, hanem Krisztus Urunk egész karácsonyi dicsőségét.