Gyöngyhalász

Arany János (1817-1882)

1817. március 2-án született, Nagyszalontán. Apja kevés földdel és kis házzal bíró földműves volt. Iskoláit 1823 és 1833 között végezte Nagyszalontán (segédtanítói állás), majd ezt követően Debrecenben. Ezután Kisújszálláson egy évig segédtanító volt. Tanulmányait 1835 tavaszán fejezte be Debrecenben, de érettségivel nem rendelkezett, viszont rengeteget olvasott (leginkább római alkotóktól). 1836 februárjában színésznek állt. Ez alatt anyja meghalt, apja pedig megvakult. Ezek hatására a bűntudattól vezérelve felhagyott a színészettel. 1836 ősze és 1839 januárja közt korrektor (rektorhelyettes) Szalontán (magyar és latin grammatika), 1839 elején lemondott róla. 1840 tavaszán másodjegyző lett. Ez biztosította a családalapítás lehetőségét, 1840-ben Ercsey Juliannát vette el Két gyermekük született: 1841-ben Juliska, 1844-ben László. 1844-től (Szilágyi István rektor unszolására) fordítgatott görög és angol (Shakespeare) drámákat. 1845 júliusa végén hozzáfogott Az elveszett alkotmány című vígeposz megírásához. Ezzel megnyerte a Kisfaludy Társaság 25 aranyos pályadíját. Igazi sikert, elismerést és Petőfi barátságát az 1846 nyarán írt Toldi hozta meg számára. 1847-ben ismét megnyerte a Kisfaludy Társaság pályadíját. Ebben az időben sok epikus művet írt: Rózsa és Ibolya, Szent László füve, Murány ostroma, valamint ekkor írta a Toldi estéje nagy részét is. Az 1848-as forradalom külső szemlélője volt egy ideig, majd nemzetőr lett. Az orosz beözönlés után bujdosnia kellett. Elveszítette állását, Világos pedig még az anyagi összeomlást is jelentette a számára. Fél évig Geszten, a Tisza családnál nevelősködött. 1851 őszén tanár lett a nagykőrösi főgimnáziumban. Egyre többet szenvedett a testi illetve lelki problémái miatt. 1860-ban Pestre költözött, ahol a Kisfaludy Társaság igazgatója lett. Bekapcsolódott a pesti irodalmi és politikai életbe (Csaba-trilógia első része: Buda halála). 1865-ben az MTA titkára lesz, 1870-ben főtitkára. 1863-ban meghalt Juliska, emiatt sokáig elhallgatott benne a költő. 1876-ban lemondott a főtitkárságról, az 1877-es boldog nyarat a Margit-szigeten töltötte. Ekkor írta az Őszikék (kapcsos könyv) verseit. 1879-ben befejezte a Toldi szerelmét. 1882. október 22-én halt meg. Rudnayné Veres Szilárda említi könyvében, hogy 1879-ben küldöttségileg mentek Arany Jánost felköszönteni, könyve megírásakor sajnos arra már nem emlékezett, milyen alkalomból.

Majd később az 1848-49-iki dermesztő télen nagynénémtől Majthényi Pálnétól, Csesztvéről, hol látogatóban voltunk néhány napra, visszamentünk Balassagyarmatra. Édesanyám beteges voltánál fogva sohasem utazott másképp, mint üveges batard-ban, ennek dacára annyira megfázott, hogy mikor oda érkezve, engem a betűk ismeretére oktatott, vagyis olvasni tanított, egyszerre olyan nyomást érzett agyán az áthűléstől, hogy minden elmosódott előtte.
Hetek múlva híre járt, hogy jön az osztrák hadsereg Gyarmat felé. A megyeház ablakából kinézve, csillog, fénylik a keskeny utcából kettőnként előtűnő ulánus csapat, mindegyik lándzsáján egy apró fekete-sárga zászló lobog.
Mikor már nem volt tűrhető és biztonságos az élet Balassagyarmaton, Nagyhalápra mentünk édesanyám nővéréhez.
Egyébre már nem igen emlékszem a szabadságharc idejéből, mint édesatyámnak csákójára, melyet mint nemzetőr használt és azon sok összetört kardra, melyeket törött állapotban, akart édesatyám megtartani, nehogy házmotozáskor egészeket találjanak.
Ugyanis ki volt adva a rendelet, hogy a kardokat mind be kell szolgáltatni a hatalomnak.

Mikszáth Kálmán levelezése

MIKSZÁTH KÁLMÁN - RUDNAYNÉ VERES SZILÁRDÁNAK
[Rohics, 1909. július 14. után]
Lehetetlen, hogy már most előzetesen itt is meg ne köszönjem (amit annak idején külön akarok), a »Veres házból« jött ajándékot, a Szent Péter esernyőjét. Amellett, hogy gyönyörű és elmés dolog, ehhez is valami bűvölet tapad, mint a regénybelihez. Máskor ha új esernyőhöz jutottam, rögtön megszűntek bosszúságomra az esőzések, mióta azonban ezt megkaptam, folytonosan esik. De nem baj. Mert ha az ég borús is, a derült órák, melyeket az ezüst táblácska vésete kíván, hála Istennek, teljes mértékben megvoltak horpácsi időzésem alatt. (…)
Három hétig maradok Rohicson, akkor visszamegyek Horpácsra, de Pesten töltök időközben néhány napot, s keresni fogom az alkalmat, hogy élőszóval beszélgessünk erről a tárgyról, ha még maradt volna valami félreértés. De én azt hiszem, semmi sem maradt, se köztem, se a bizottság, se a hölgybizottság között. Azaz dehogy semmi. Én a hálának azt a nemét érzem, melyet nem szokás szóval kifejezni akarni.
Kezeit csókolom.
[Mikszáth Kálmán]

RUDNAYNÉ VERES SZILÁRDA – MIKSZÁTH KÁLMÁNNAK
[Váczhartyán, 1909. augusztus 5.]
Igen tisztelt Barátom!
Vettem utolsó, aug. 1-ről keltezett, nagyon kedves levelét. Abban a meggyőződésben írom e sorokat, hogy annak főtárgya tekintetében nem kellend valami nagy nehézségekkel küzdenünk.
Van nekem még egy ehhez némileg hasonló természetű tervem; végtelenül örülnék, ha ez is sikerülne. Még eddig, ahol kopogtattam és puhatolództam, azt kivihetetlennek mondották. De én nem tudok nyugodni és emlékezetemben élénken felidéztem áldott emlékű édesanyám eme szavait, melyeket ő a magyar nőkhöz, az általa a Tigris Szállóban összehívott legelső értekez¬leten tartott beszédében mondott: »Sajátságos az ember helyzete: ha valamely eszmét érett megfontolás után jónak, életre valónak ítél, mintegy végzetszerűleg ragadtatik megvalósítá¬sának elősegítéséhez.«
Bízom a jó sorsban, hogy teljesülni fog ez is!
A selmeci pipát, ha megköszönni kívánja, úgy levelét szíveskedjék kérem dr. Király Ernő lyceumi igazgató nejéhez intézni, Handel Valéria, a honti főesperes leánya. Első levelemre adott válaszában írja, hogy intézetünk növendéke volt.
Vele állottam levelezésben, a selmeci asszonyoknál ő tette a szükséges lépéseket, és azt hiszem, hogy a pipa elkészítése mellett is leginkább ő fáradozott.
Végtelenül sajnálom, hogy most a közeli napokban nem lehet Bpestre mennem, s így meg leszek fosztva azon élvezettől, hogy találkozhassunk.
Ismételten kívánom felemlíteni, hogy igen-igen nagy örömömre fog szolgálni, ha nemsokára felkeres kedves kis betűivel.
Az egész kedves családja részére a legszívélyesebb üdvözleteket küldve maradok
őszinte, igazi tisztelője
Rudnay Józsefné

lágy eső fuvallataidban
   osztozkodások bűvköreiben.

Hátamról lemosod bánatom
   szívemről a szorítást leoldozod.

Álmaimban visszatérsz nagy télben
trappoló hótolóban, szikrázó szélben
napsütésben, gyönyörű tündöklésben.

Hozzám közeledően
tőlem távolodóban
itt égsz sebekig hatolóan
készülő sírásban
   ezüst harapófogóban.

Én valamit másképp látok,
Én sok mindent másképp hallok,
Én valamit másképp érzek,
Én valahogy mástól félek.

Én mindent másképp látok,
Testemből kiemelkedve magam fölé szállok,
Látok egy törékeny női testet,
De tudom, vasakarat lakik ott bent.

Tudom, sokszor másképp látok,
Erre rég rájöttem én,
Mesében a mesét látom,
A csodában, ami szép.

Én valamit másképp látok,
Meglátom azt, mi másnak mit sem ér,
Meghallom az éjjelnek dünnyögő neszét,
Tudom, én sok mindent, másképp látok.