Bejelentkezés

Keresés

ÖZV. RUDNAYNÉ VERES SZILÁRDA – Mikszáth Kálmánnak

[Budapest, 1909. okt. 10.]
Igen tisztelt Barátom!
Kedélyvilágom jelenlegi sötét éjszakájában (betegnek is érzem magamat testben, lélekben, Margit leányom gyöngébb és túlérzékeny szervezetét annyira megviselte és megtörte szeretett édes atyjának halála, hogy ágyban fekvő beteg lett), fénysugarat hoztak a mellékelt sorok.
Most legelső teendőnek tűztem magam elé, hogy a szűkebb hölgybizottság nevében is aláírásaikkal a székesfővároshoz kérvényt nyújtsunk be, hogy a belváros egyik utcáját, a Borz utcát nevezzék el Mikszáth utcának.
Megindított mozgalmunk legelső napján az Akadémiából egyenesen Bárczy polg. m.-hez ment küldöttségünk, de ő akkor külföldön volt. Azt mondották, hogy egy nemrég hozott főv. határozat értelmében élő emberről utcát elnevezni nem lehet. - Mi tehát keresztül akarjuk vinni azt, hogy ha a copf meg nem engedi, hogy kivételt tegyenek, akkor hozzák meg azt a határozatot a Mikszáth-jubileum alkalmából, hogy azt az utcát a Mikszáth nevéről fogják elnevezni, ha életében nem lehet, úgy adja az Isten, hogy mennél később, majd mostanhoz 40 évre, halálakor. (…) Az az utca volt az, hol mint fiatal ember az általa elnevezett »kis Akadémiá«-ban először olvasott fel; és vonzó, minden szívet megnyerő személye ott hódított meg első ízben mindenkit, aki megismerte.
A jó Isten áldja meg!
Pár órára itt vagyok Bpesten, hova beteg leányomnak orvosi tanácsért jöttem.
Őszinte szívélyes üdvözlettel régi igaz híve: özv. Rudnay Józsefné

Mikszáth Kálmán - ÖZV. RUDNAYNÉ VERES SZILÁRDÁNAK
[Budapest, 1909. október 29.]
[Levélrészlet]
Elhiszem, hogy meg van elégedve Nógráddal. Meg is lehet. De én is meg vagyok elégedve Nagyságoddal, mert az eredmény a Nagyságod műve. Jól lehet, el kell ösmerni, hogy a megye kitett magáért derekasan. Urak ezek, akik semmit se tesznek félig...
Ami a gyarmati utca elnevezést illeti, ne méltóztassék iránta bővebben érdeklődni. Egyrészt azért, mert már a vármegye eddig is többet tett, mint amennyit álmomban várhattam; másrészt, mert az utca elnevezés nem okoz nekem örömet. Kis szülőfalum elnevezése, ha már nem torlódik eléje ezután akadály, teljesen kielégíti e nembeni hiúságomat. Ugyancsak ez az álláspontom a főváros utcájával is. Szép lesz, ha meglesz magától, de nem érdemes érte akciót kezdeni s éppen azoktól kicsikarni, akik legtöbbet tettek. Nagy gond nekem, hogy Nagyságod nincs most Pesten, mikor legjobban szüksége van az embernek a jó szellemére, s az éppen nincs mellette. A levélváltás merev dolog bizonyos megtanácskozásokhoz, s különben is roppant aversiom van a levélíráshoz...
Szóval nagyon hiányzik nekem most (bár iszen mindig hiányzik), hogy némelyekben tanácsát kérhessem, némelyekben esetleg segítségét, mert úgy tudom, még elég idő van arra vagy emerre lendíteni a jubileum ügyét, mivel ahogy olvastam, csak valamikor februárra tervezik a jubileum határnapját.
Különben lesz, ahogy lesz, a fődolog (a jubileumnál is sokkal jobb), hogy egészségesek legyünk, s hogy a selmeci pipa jól szeleljen. A legóhajtandóbb pedig, hogy Nagyságod már minél hamarabb köztünk legyen s a megszokott régi tevékenység hullámaiba vesse magát teljes erővel. Az a levegője. Abban van a feledés és a vigasztalás is. Kezeit csókolja
Bpest, okt. 29. 1909. [Mikszáth Kálmán]

Meglátogattam szülőimet;
Csupa sziv volt mind a két öreg.
Annyit elcsókoltak képemen,
Majd elállt belé lélekzetem.
Láttam a zöld erdőt, mely mögött
Ábrándjaim holdvilága tölt.
Hol hozzám minden bokor alól
Emlékezet madara dalol.

És a kis kert - egy paradicsom,
Benne tölt el szép gyermekkorom,
Hol mi éretlen s tilos vala,
Lettem annak fő-fő tolvaja.

Enyhelyen a méhes amoda;
Ott készült el a gubapipa.
Haragudtak a méhek reám
(Nagy volt a füst, erős a dohány.)

Gyakran elzavartak s a gyepen
Eldobatták a pipát velem.
Mi több? a csíny napvilágra jött,
Kaptam aztán fölöstökömöt.

Ott a rét, hol forró nap alatt
Estig öldöstem darázsokat.
Egy gombostüfoknyi méze volt
Mindegyiknek, és ezért lakolt.

A sövénynél sátoros lapu,
Ott volt a legelső randevu.
Itt csókolt a kedves Zsuzsika...
S egyikünk se tudta, hogy mi a?

Annyi emlék - s e kedves helyem
Mi okon most mégis idegen?
Szemem a távolba téved el,
Csalogat valami innen el...

Tul a messze kéklő hegyeken
Újabb csillag kel föl énnekem.
Szerelmemnek fényes csillaga,
Ott vagyok én már odahaza!...

48 éves lettem én,
játékos-meglepetés
e költemény.
Szó-virág-mese-ZENE.
Ajándék,
mellyel meglepem
ebben a csendes kis falusi kertben
Anyut s magam.

48 évem egyszercsak itthagyott, elment,
s rádöbbentem:
eddig még szép nyugodt
hetekre, napokra,
netán … hónapokra /?/…
békés, kiegyensúlyozható
családi /kasszára, körülményekre/ viszonyokra
- igen-igen szerényke vágyaink mellet se -,
sose telt.
Az ám, Hazám!

Lehettem volna
BÁRMI is,
nem ilyen CSALÓDOTT, szomorkás Tolókocsis
„SZEGÉNY – LEGÉNY”,
de nem lettem,
- megszállottan egy értelmesebb
szebb világot kerestem –
s mert kínok, szenvedések, gyógyíthatatlannak mondott
betegség, az SM /szklerózis multiplex/ árán is
megőriztem inkább
Tisztának a LelkiIsmeretem.

Tanultam és dolgoztam szorgosan
/hiba volt, hogy nem sefteltem, loptam, csaltam?/
Mindegy.
Ilyet én akkor se tehettem,
sose vitt rá a lelkem.
A túlzásokat mindig, s mindenben elvetettem,
normálisan ittam, ettem, jártam-keltem.
A bajt, ha nem kényszerítettek rá,
nemigen kerestem…

Testemet, szellememet és lelkemet
- amennyire lehetett -
magam erejéből, vidám elszántsággal edzettem.
A belső EMBER-i értékeimet
soha nem árultam el, nem szégyelltem,
mindig nyíltan közhírré tettem,
„Ami a szívemen, a számon!” – kimondtam.
/Ugye mekkora bolond voltam?/
Kiterítettem
s kiterítem ma is bárki előtt
az É L E T E M.
/A titkolózástól, sumákolástól undorodtam, sose bírtam./

Drága É d e s a n y á m!
Örülök és köszönöm, hogy 48 évvel ezelőtt
vállaltál, megszültél engem,
így, úgy-ahogy
- itt e Kedves picurka,
rumlis, de azért Barátságos
Otthonos Hazánkban – ÉLHETTEM,
láthattam, érezhettem,
f e j l ő d h e t t e m
csupa Nagybetűs,
ennek ellenére szerény, békés
EMBER-ré cseperedhettem.

Lélekben köszönet, /NEKED IS/
És ölellek Testvérem Attila!
/Hogy melyik? Eldönthetitek, de mindegyik!/

Vanyarc, 1995. szeptember 11. Teodóra napja

András
A KÖLTŐVÉ VÁLTOZOTT MŰSZAKI

Teleki Auguszta grófnő (1813-1876)

Született 1813-ban. A nála 13 évvel idősebb Degenfeld- Schonburg Ottó grófhoz ment feleségül. Gyermekeik: József és Lajos. Veres Pálné fiatalkori barátnője volt, 30 év után találkoztak újra. „Éppen abban a pillanatban értünk az előszobába, midőn anyám az ő egykori barátnőjének- kit már vagy 30 év óta nem látott; Teleki Augusztának- karjaiba repül és örömükben mind ketten sírnak. A grófné mellett ott volt körülbelül 8 éves fia, Lajos is. Rövid idő múlva viszonoztuk ezen kedves látogatást, s ekkor láttam először, hosszu csibukjával, barna szalmakalapban a kertben ülve gróf Teleki Józsefet a „Hunyadiak kora” nagynevű íróját, a Tud. Akadémia elnökét. Azután nagyon gyakran látogattuk meg egymást.” (Rudnayné: Emlékeim)
Auguszta testvérét, Teleki Lászlót minden évben meglátogatta, hol Párizsban, hol Brüsszelben. Gyermekeit és azoknak nevelőjét mindig magával vitte. Saját házánál 8-12 árvát ápolt folyamatosan; nevelte és tanította őket, kereső szakma megszerzését is biztosította számukra. Az 1854-ben történt ilyen esetről a Nagy Tükör c. folyóirat is beszámolt: „Egy eset különösen említést érdemel. 1854 telén egy felvidéki tót járt a vidéken koldulgatva. Alig 9 éves fiának keze lába elfagyott; a nyomortól gyötrött apa a nyomorék gyereket az emberek közönyére bízva Szirákon elhagyta, ki a zord téli idő dacára, majdnem minden ruha nélkül térdein csúszva koldulgatta kenyerét, – míg a szerencsétlen sorsáról értesülvén a nemes grófnő, az elhagyott nyomorékot azonnal orvosi ápolás alá rendelte. Jelenleg a fiú egy sziráki szabónál tanul, a grófnő fizetvén érte a mesternek évenként 120 Ft-ot.”
Özvegységre jutása után, 1856-ban férjhez ment a nála 13 évvel fiatalabb Bozó Pálhoz, gyermekei ifjú nevelőjéhez.
Az Országos Nőképző Egyesület 1872/73, ill. 1873/74-es évkönyvében alapító tagként írták nevét (már 1868-ban tag lett), az egyesületet adományokkal segítette.
1876-ban halt meg. Az egyesület fájdalmát fejezte ki halála felett: „Ez évben vesztette el […] továbbá Bozó Pálné, Teleky Auguszta grófnőt, az egylet egyik legrégebbi alapító tagjainak és lelkes pártolóinak egyikét…”

Gombszem, a mogyorós pele remekül érezte magát frissen kikent-kifent bundájában, kackiás bajszával. Barna szeme csak úgy csillogott a büszkeségtől, mikor a szobája falára felakasztott tükörben megpillantotta sudár termetét. No de nem is akadt párja ennek a termetnek a nagy csertölgy erdőben. „Fürge vagyok, hajlékony, erős és gyors. A legügyesebb futára a királynak. Bizony ám, nem kellett sokáig várnom, én lettem a fő futár.”- így gondolkodott magában.
Esteledett, a nap fénye egyre lejjebb kúszott a lombokon. Gombszem kitekintett otthona ablakán, az erdő sűrű rengetegét pásztázta. Kis fülei mozogtak, hallgatta a neszezést, a szellősusogást. Hirtelen megkordult a gyomra, zengett bele a lakás is. Már majdnem elfelejtkezett a vacsorájáról a nagy bundatisztogatás közepette. Restellte is magát emiatt, hiszen majdhogynem kifutott az időből, ugyanis este hat után sosem evett (nem tartotta egészségesnek). Bár azért előfordult, hogy olvasás közben nagyon megkívánt egy kis málnát, szedret, galagonyavirágot.
Hosszú bajszával beleszimatolt a kamrája levegőjébe, és bizony hiába is tette, nem vidult fel az illatoktól. Mást érzett, idegen szagokat. Valaki járt itt. Itt, az ő kamrájában. Idegesen mozogni kezdett az orra, a két füle, még a szőrszálak is felálltak hosszú lompos farkincáján. Körbejárta a kamrát, minden szegletét, és bizony csalódottan látta, hogy elemózsiájának nagy részét megdézsmálták. A hordóban szárított lonc-és galagonyavirágból összerágott, nyálas szirmok maradtak, a mogyorókészlete helyett kiköpdösött héjkupac állt előtte. „Sértés, alávaló gazság!”- dohogott magában, s közben azon morfondírozott, hol férhetett be a betörő. „Tyűha, a nemjóját, csakis pele lehetett az alávaló! Más be sem férne ilyen kis lyukon! Ennek bizony utánajárok, különben ne legyen a nevem Gombszem, a király futára.”- azonnal kihúzta magát, megpederte bajszát, majd a nyomokat szaglászta. „A szellőző ablakot megrágták, hogy könnyebben beférjenek. Egészen biztos, hogy fiatal, erős fogazatú pele volt, vagy talán többen is lakmároztak a készletemből? Éjszaka lehetett, amikor a király szolgálatát teljesítettem. Máskor nem is lehetett, hiszen, minden valamirevaló pele alszik nappal. Még ha tolvaj is az illető.” Gombszem, egy hirtelen ötlet után visszaszaladt szobájába, magára öltötte azon öltözékét, amiben dolgozni szokott, ágról-ágra ugrálva, sebesen kúszva lefelé a földön termett. Jó hangosan köszönt szomszédainak, az üregi nyulaknak, s amerre csak haladt, dalolászott. Terve ugyanis az volt, hogy a betolakodót megtévessze, elhitesse vele, hogy ő bizony munkába indult.
Majd amikor senki sem láthatta, körbeszaglászott az erdei ösvényen, irányt váltott, és egy kerülő úton szélsebesen osont haza. Az otthona mögött egy csinos kis erdei szederbokor sűrűjébe fészkelte magát, úgy, hogy jól lásson. Egy ideig semmi sem történt, majd látta, ahogy egy árnyalak kúszik felfelé, ágról ágra ugrál, óvatosan, nesztelenül. Eközben igen csak besötétedett, így Gombszem meregette már a szemeit, orra hegyesen az égnek meredt. „Nem ismerem ezt a pelét, pedig minden pelecsaládból származó suhanc szagát jól kiszimatoltam már. Mintha nem a csertölgy erdőből származna.” Gombszemnek gyorsan cselekednie kellett, ha nem akarta, hogy az éléskamrája üresen várja őt másnap. Amilyen halkan és óvatosan csak tudott, felosont ő is a fa törzsén egyenesen az éléskamra ablaka alá és várt. Majd hirtelen, gyors mozdulattal beugrott az ablakon, egyenest az idegenre vetette magát. Talán órákig is birkóztak volna, ha a betolakodó pele fel nem kiált fájdalmában, hiszen Gombszem már a farkincáját rágcsálta. Gombszem, a király futára, bár cseppet sem volt nyámnyila pele, meglepetten hőkölt hátra.
-Ne bánts, kérlek!- szólt a sötétből a kissé vékonyka hang.
-Várj, ne mozdulj!- kiáltott rá Gombszem, és meggyújtott egy gyertyát. A gyertya fénye beterítette a kamra falait, és megvilágította a másik pele arcát. Élénk sárgás-szürkés bundája csapzott, koszos volt, szemei ijedten meredtek Gombszemre. Sovány is volt nagyon, félt és reszketett.
-Ne bánts!- ismételte meg újra a másik
-No de fiacskám,- tette két kezét derekára Gombszem, kihúzta magát, közben mozgatta orrocskáját-, hiszen ez az én éléskamrám, a teremburáját! Meg aztán ki fia vagy? Én bizony apád helyében jól ellátnám a bajodat!
-Igazán nem akartam, én csak… nagyon éhes voltam- hajtotta le a fejét a sovány kis pele.- Jó apám a kandúr elleni csatában vesztette életét.
-Ejnye, nem kell azért pityeregni.- enyhült meg a szíve Gombszemnek, ahogy a kis pele szeméből egyenest végig a bajuszkái hegyéig gördültek le a kövér könnycseppek.
Gombszem bevezette a szobába a fiatal pelét, kikérdezte, honnan érkezett. Fürge, mert hogy így hívták, a csertölgy erdőn túl lakott, testvérkéivel együtt. Apjuk nem volt, anyjuk nem tudta egyedül megtölteni az éléskamrát. Szégyenkezve gondolt arra, mikor feldúlta Gombszem éléskamráját, de a sok finom falat csitította lelkiismeretét. Batyujában vitt haza testvérkéinek is, amennyit csak elbírt a hátán. Gombszem, miközben hallgatta, csak csóválta a fejét, szíve megtelt szánalommal a pele család iránt. Hirtelen döntött, de érezte, jól cselekszik. Hiszen a házához tartozott egy lezárt, nem használt rész, ahol egy egész család is ellakhat.
Nem telt bele sok idő, Gombszem meggyőzte Fürgét és családját, költözzenek hozzá. A pele család örült a meghívásnak, hiszen új otthonuk körül a bokrok, fák bőségesen ontották a bogyókat, magvakat, apró piros gyümölcsöket. Csendes, biztonságos helyen volt, épp megfelelő öt kis pelének. A szomszédságban lakó üregi nyúlfiak jó társaság lettek a kis peléknek, estefelé sokat játszottak együtt.
Gombszem most volt a legbüszkébb, legelégedettebb magával. Többet ért ez a királyi főfutár kinevezéssel. Boldogan hallgatta a pelegyerekek hancúrozását napnyugta után. Fürgét nagyon megszerette, minden hasznosra megtanította, s bizony gyorsasági versenyben a fiatal pele bizonyult fürgébbnek.