Gyöngyhalász

Gombszem, a mogyorós pele remekül érezte magát frissen kikent-kifent bundájában, kackiás bajszával. Barna szeme csak úgy csillogott a büszkeségtől, mikor a szobája falára felakasztott tükörben megpillantotta sudár termetét. No de nem is akadt párja ennek a termetnek a nagy csertölgy erdőben. „Fürge vagyok, hajlékony, erős és gyors. A legügyesebb futára a királynak. Bizony ám, nem kellett sokáig várnom, én lettem a fő futár.”- így gondolkodott magában.
Esteledett, a nap fénye egyre lejjebb kúszott a lombokon. Gombszem kitekintett otthona ablakán, az erdő sűrű rengetegét pásztázta. Kis fülei mozogtak, hallgatta a neszezést, a szellősusogást. Hirtelen megkordult a gyomra, zengett bele a lakás is. Már majdnem elfelejtkezett a vacsorájáról a nagy bundatisztogatás közepette. Restellte is magát emiatt, hiszen majdhogynem kifutott az időből, ugyanis este hat után sosem evett (nem tartotta egészségesnek). Bár azért előfordult, hogy olvasás közben nagyon megkívánt egy kis málnát, szedret, galagonyavirágot.
Hosszú bajszával beleszimatolt a kamrája levegőjébe, és bizony hiába is tette, nem vidult fel az illatoktól. Mást érzett, idegen szagokat. Valaki járt itt. Itt, az ő kamrájában. Idegesen mozogni kezdett az orra, a két füle, még a szőrszálak is felálltak hosszú lompos farkincáján. Körbejárta a kamrát, minden szegletét, és bizony csalódottan látta, hogy elemózsiájának nagy részét megdézsmálták. A hordóban szárított lonc-és galagonyavirágból összerágott, nyálas szirmok maradtak, a mogyorókészlete helyett kiköpdösött héjkupac állt előtte. „Sértés, alávaló gazság!”- dohogott magában, s közben azon morfondírozott, hol férhetett be a betörő. „Tyűha, a nemjóját, csakis pele lehetett az alávaló! Más be sem férne ilyen kis lyukon! Ennek bizony utánajárok, különben ne legyen a nevem Gombszem, a király futára.”- azonnal kihúzta magát, megpederte bajszát, majd a nyomokat szaglászta. „A szellőző ablakot megrágták, hogy könnyebben beférjenek. Egészen biztos, hogy fiatal, erős fogazatú pele volt, vagy talán többen is lakmároztak a készletemből? Éjszaka lehetett, amikor a király szolgálatát teljesítettem. Máskor nem is lehetett, hiszen, minden valamirevaló pele alszik nappal. Még ha tolvaj is az illető.” Gombszem, egy hirtelen ötlet után visszaszaladt szobájába, magára öltötte azon öltözékét, amiben dolgozni szokott, ágról-ágra ugrálva, sebesen kúszva lefelé a földön termett. Jó hangosan köszönt szomszédainak, az üregi nyulaknak, s amerre csak haladt, dalolászott. Terve ugyanis az volt, hogy a betolakodót megtévessze, elhitesse vele, hogy ő bizony munkába indult.
Majd amikor senki sem láthatta, körbeszaglászott az erdei ösvényen, irányt váltott, és egy kerülő úton szélsebesen osont haza. Az otthona mögött egy csinos kis erdei szederbokor sűrűjébe fészkelte magát, úgy, hogy jól lásson. Egy ideig semmi sem történt, majd látta, ahogy egy árnyalak kúszik felfelé, ágról ágra ugrál, óvatosan, nesztelenül. Eközben igen csak besötétedett, így Gombszem meregette már a szemeit, orra hegyesen az égnek meredt. „Nem ismerem ezt a pelét, pedig minden pelecsaládból származó suhanc szagát jól kiszimatoltam már. Mintha nem a csertölgy erdőből származna.” Gombszemnek gyorsan cselekednie kellett, ha nem akarta, hogy az éléskamrája üresen várja őt másnap. Amilyen halkan és óvatosan csak tudott, felosont ő is a fa törzsén egyenesen az éléskamra ablaka alá és várt. Majd hirtelen, gyors mozdulattal beugrott az ablakon, egyenest az idegenre vetette magát. Talán órákig is birkóztak volna, ha a betolakodó pele fel nem kiált fájdalmában, hiszen Gombszem már a farkincáját rágcsálta. Gombszem, a király futára, bár cseppet sem volt nyámnyila pele, meglepetten hőkölt hátra.
-Ne bánts, kérlek!- szólt a sötétből a kissé vékonyka hang.
-Várj, ne mozdulj!- kiáltott rá Gombszem, és meggyújtott egy gyertyát. A gyertya fénye beterítette a kamra falait, és megvilágította a másik pele arcát. Élénk sárgás-szürkés bundája csapzott, koszos volt, szemei ijedten meredtek Gombszemre. Sovány is volt nagyon, félt és reszketett.
-Ne bánts!- ismételte meg újra a másik
-No de fiacskám,- tette két kezét derekára Gombszem, kihúzta magát, közben mozgatta orrocskáját-, hiszen ez az én éléskamrám, a teremburáját! Meg aztán ki fia vagy? Én bizony apád helyében jól ellátnám a bajodat!
-Igazán nem akartam, én csak… nagyon éhes voltam- hajtotta le a fejét a sovány kis pele.- Jó apám a kandúr elleni csatában vesztette életét.
-Ejnye, nem kell azért pityeregni.- enyhült meg a szíve Gombszemnek, ahogy a kis pele szeméből egyenest végig a bajuszkái hegyéig gördültek le a kövér könnycseppek.
Gombszem bevezette a szobába a fiatal pelét, kikérdezte, honnan érkezett. Fürge, mert hogy így hívták, a csertölgy erdőn túl lakott, testvérkéivel együtt. Apjuk nem volt, anyjuk nem tudta egyedül megtölteni az éléskamrát. Szégyenkezve gondolt arra, mikor feldúlta Gombszem éléskamráját, de a sok finom falat csitította lelkiismeretét. Batyujában vitt haza testvérkéinek is, amennyit csak elbírt a hátán. Gombszem, miközben hallgatta, csak csóválta a fejét, szíve megtelt szánalommal a pele család iránt. Hirtelen döntött, de érezte, jól cselekszik. Hiszen a házához tartozott egy lezárt, nem használt rész, ahol egy egész család is ellakhat.
Nem telt bele sok idő, Gombszem meggyőzte Fürgét és családját, költözzenek hozzá. A pele család örült a meghívásnak, hiszen új otthonuk körül a bokrok, fák bőségesen ontották a bogyókat, magvakat, apró piros gyümölcsöket. Csendes, biztonságos helyen volt, épp megfelelő öt kis pelének. A szomszédságban lakó üregi nyúlfiak jó társaság lettek a kis peléknek, estefelé sokat játszottak együtt.
Gombszem most volt a legbüszkébb, legelégedettebb magával. Többet ért ez a királyi főfutár kinevezéssel. Boldogan hallgatta a pelegyerekek hancúrozását napnyugta után. Fürgét nagyon megszerette, minden hasznosra megtanította, s bizony gyorsasági versenyben a fiatal pele bizonyult fürgébbnek.