(Lázi, 1815. dec. 13. – Váchartyán, 1895. szept. 28.): a magyar nőnevelésügy egyik előharcosa.

verespalne

1839-ben férjhez ment Nógrád vm. főjegyzőjéhez. Az 50-es évekig kizárólag családjának, leánynevelésének élt. Egyre jobban felfigyelt azonban a nőnevelés elhanyagolt ügyére.

1867-ben megalapította a Nőképző Egyletet azzal a feladattal, hogy lehetővé tegye a nők alaposabb képzését és a vagyontalanok számára kenyérkereső pályák megnyitását. 1869-ben megnyitotta nőnevelő intézetét, amely rohamosan fejlődött; 1894-ben nyilvánossági jogot kapott. 1889-ben az isk. patronálásától visszavonult. – M. Nézetek a női ügy érdekében (Pest, 1868); Tapasztalati lélektan felnőttek számára (Bp., 1895).

Veres Pálnét Madách Imréhez az 1840-es évektől szoros barátság fűzte. Madách Imre Szontágh Pállal együtt nagyon gyakori látogatója volt a vanyarci kastélynak, az együtt töltött napok felemelő hatással voltak a fiatalasszony különben is fogékony lelkére, éles eszére. Madách neki olvasta föl először drámáit, költeményeit, valamint mást is sokat olvastak együtt, pl. Heinéből. De nemcsak szépirodalmi olvasmányokkal foglalkoztak, hanem mélyebb tudományos tárgyú problémákkal is. A család számára mindig ünnep volt, ha Madách odaérkezett. Veres Pálné lánya írta: „Azon erős meggyőződésben vagyok, hogy 1854 óta az egyetlen baráti kör a vanyarci volt, melyben Madáchot megértették, hol lelkének röpte mindig csak a magas felé irányult, s hol az idealizmustól áthatott erős női lélek (édesanyámat értem), a feleség és anya eszményképe, sugallhatta neki azon szavakat, melyekkel oly gyönyörűen festi a női hivatás magasztos voltát, midőn (Az ember tragédiája utolsó színében) az Úr így szól Ádámhoz:

Ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd
Szüntelenűl, mely visszaint s emel,
Csak azt kövesd. S ha tettdús életed
Zajában elnémúl ez égi szó,
E gyönge nő tisztább lelkűlete,
Az érdek mocskától távolabb
Meghallja azt, és szíverén keresztűl
Költészetté fog és dallá szürődni.

E kör volt az, hol a költő mélyen érező szíve, felkorbácsolt kedélye megpihent s üdülést talált, s melyből lánglelke további alkotásaihoz erőt merített.”

Madách, halhatatlan művében Éva magasztos, nemes tulajdonságaiból sokat Veres Pálnéról mintázott, és sejthető, hogy Az ember tragédiáján, mint annyi más művén, meglátszik a vanyarci kör hatása. Az ember tragédiájának első példányát magával hozta Vanyarcra 1826. január 25-én, lapról lapra magyarázatokkal kísérte azt és mindenütt feltüntette, hogy Arany János hol és mit változatott a szövegen. Művét Veres Pálnénak ajánlotta e szavakkal: „Que ce livre vous soit dédié, comme l’auteur vous est dévoué”.

Madách ezt írja: „A vanyarci kastélyban gyakran megfordul a poéta, íróféle ember, sőt talán az is megesik, hogy a nem poéta is azzá lesz ott… Madách Imre nem egy szép napot töltött a kedves vanyarci parkban s Az ember tragédiájának talán sok strófáját itt gondolta ki, a suttogó falombok között.”

Madách Imre költeménye Veres Pálnéhoz:

A ki a művészetek országát
Gazdagítja, nemesen cselekszik,
S önkezével alkotott fűzére
Jutalomként halántékán díszlik.

A ki a természetet szépíti
S keze alatt egy virágcsa nő fel,
Hálásan mosolyg rá a természet,
S élend a természet szellemével.

De, ki ember-kebleket képez ki,
Az teremt mint Isteneknek társa;
Lelke hat, míg létez művelődés
S díja legszebb: embertársi hála.

Mikszáth Kálmán a következőképp méltatta Veres Pálnét:

„Tevékenysége mindenre kiterjedt és semmit se csinált mellékesen, mindent nagy vervvel és egész akarattal. Férje halála után maga kezelte vanyarci birtokát és sarkában volt minden mezei munkának, akár egy szenvedélyes ispán, hajnalban kelt és sokszor felköltötte a cselédeket, meg akarta mutatni, hogy özvegy asszony jószága se Csáky szalmája; amilyen előkelő dáma tudott lenni ott, ahol kellett, a szalonjában, épp úgy a sarkára is tudott állni, hol a meglazúlt fegyelem helyreállítása mutatkozott szükségesnek. S ha látta őt az ember vanyarci asztagjai mellett felügyelni a cséplőkre, egyszerű falusi ruhájában ez az asszony Cincinatust, szinte nehéz volt elhinni, hogy egy nagy szellemi forradalomnak a hősnője.

De ha a magyar asszonyok virtusaiban is túltett azokon akár mint gazda a kardosságával, akár mint vendéglátó a kedvességével (mindig volt a vanyarci kúrián négy-öt idegen hintó), télen azután egészen egy francia előkelő hölgy modorában élt. Leánya, Rudnayné, Borz utcai szalonjában, mint a Madame Adamé-ban, a magyar közélet jelesei gyűltek össze; államférfiak, írók, tudósok. Gyakorta megfordult ott Jókai, aki rendesen elfogult hölgyek előtt. Szilágyi Dezső, aki még jobban tudja őket szóval tartani, mint a férfiakat, Szász Károly, aki szavalt valamit, Gyulai Pál, aki disputált valakivel, Vámbéry, aki az utazásait mesélte, susogó bíboros palástjában. Haynald érsek, utolérhetetlen csecsebecse egy ilyen abbé-arcú bíbornok egy női szalonban, még ha a nők protestánsok is, kivált ha oly szellemes a bíbornok, mint Haynald volt.

Szontagh Pál a klubban már elhasznált jóízű adomáit itt még mindig elmondhatta hatással, a páratlanul kedves Győri Vilmost itt is nagyon szerették, s természetesen el nem maradhatott Vadnay Károly, aki annyi ideig szerkesztette a nők lapját, hogy esze, okossága bizonyos asszonyi fifikával vegyítve,e körben érvényesült legjobban. E szép, feledhetetlen estéken Rudnayné végezte a háziasszonyi teendőket, de Veres Pálné vezette a társalgást. Ott ült mindig fekete ruhában, melynek egyedüli ékessége fekete gyöngyből állott; alig-alig szürkülő haja egyszerűen lesimítva tapadt a halántékára, szabadon hagyva nagy homlokát, melyen alig volt észrevehető ránc. Szép, formás arcú öreg asszony volt, rendes, takaros, testtarásában egyenes, élete utolsó éveiben is. Villogó barna szemeinek átható tekintete mindent észrevett. Az esze meg sebesebben járt a vitatkozásban, élénk taglejtésekkel beszélt s kissé lármásan szeretett vitatkozni (ami aztán egészen boldoggá tette Gyulai Pált). Szédítő gyorsan formulázta gondolatait s őszinte nyíltsággal mondott ki igazságokat. Volt az előadásában, észjárásában valami tetszetős erő, valami sajátságos csillámlás s ezért volt élvezet hallgatni.

Erős, hatalmas akarata, csodálatra méltó szívóssága soha sem hagyta el. Még a halálos ágyán is dolgozott. Onnan diktálta utolsó művét, »a lélektant«, a Nőképző Egyesület növendékei számára. A halál már fogta az egyik kezét, - de az agyveleje még forrt, gondolkozott és alkotott.

Halála tavaly következett be…

De meghalt-e? Hiszen csak a teste porladozik a vanyarci kriptában a férjeé mellett, s az már úgyis erőtlen és gyenge volt. Ami benne értékes és becses volt, azt felosztotta Magyarország művelt hölgyei közt – s bár ezer meg ezer részre osztotta, mégis mindenki bírhatja egészen.”

madach_imre szontagh_pal mikszath_kalman
 Madách Imre
Szontágh Pál
Mikszáth Kálmán