1940. V. 25.,  szombat

Nem is vasaltam, na nem baj, de viszont kaptam levelet anyáéktól, ez viszont nagyon sokat ér. Válaszolok is nekik hamar, azért szemtelenség, nem ír se Kovács Évi, se Edit nem beszélne az  Erzsikéről. Úgy sajnálom szegény Mamát, olyan szomorú, én nem tudom, ő azt mondja, hogy a Kálmán úrék miatt röstelli magát, de én látok, amit látok, hiába a Kum hiányzik neki, és meg is értem, fene egyen meg, ronda férfiak, mind, ahányan vagytok. Szegény, én igazán úgy sajnálom, ha valahogy úgy vele érzek magam, ha talán most én is elutaztam volna, olyan egyedül lenne, mert az a ronda Hanna néni, azzal megérteni egymást nem lehet, Klára néni egy áldott jó asszony, de bizony ő is furcsa most, se Kum atya, senki se lenne. Hát bizony el tudtam képzelni, szegény, én úgy sajnálom, hogy jómagam is sírva fakadok. Együtt voltunk el délután, sétáltunk szép parkokba, aztán beültünk egy kávéházba ahol nagyon jó fagylalt volt. Már ott is egész idő alatt hol sírt, hol megint nem, hát szóval szomorú nagyon, óh, hogy az ember nem tud boldog lenni, bizony ez nagyon szomorú.
Úgy megkedveltem ezt az írást, hogy most 11 óra van, és én képes vagyok most írni. Ez nem is napló, hanem inkább följegyzés, hiába nem tud kimenni a fejemből szegény Mama. Én nem tudom, ő is melankolikus egy kicsit, ő is olyan érzékeny és hiába, az ilyen embereknek mindig több a keserűség, mint egy másik embernek. Annyit firkálok, hogy hamar végére járok ennek a kis füzetnek.