Illatos szellő lengedezett a sűrű erdő árnyas tisztásán, ahol Gomba anyó és apó élvezte a reggeli harmat frissítő erejét. Minden reggel megmártóztak a finom harmatban, piros kalapjuk boldogan bólogatott. Gomba anyó különösen is szerette a reggeli erdő háborítatlan csendjét és rendjét, vezénymondata volt: „Rend a lelke mindennek!”. Ez igaz volt otthonukra, az odvas fatörzsre is a forrás mellett, közel az erdészházhoz. Minden éjszaka kinőttek a lábaik, elsétálhattak kedvenc tisztásukra. Tudták, hogy azon a tisztáson szokott táncot lejteni a gyönyörű ezüstös holdfényben az Erdőtündér. De eddig még nem volt alkalmuk megtekinteni, pedig mit nem adtak volna azért, ha láthatják. Az Erdőtündérnél senki sem ismert kedvesebb, jóságosabb, szebb tündért, pedig hát a közelben sok volt az erdő.
Egyik délután, mikor Gomba anyó a szokásos heti takarítást végezte otthonukban, kiránduló embercsoport jelent meg, egyenest az erdészház felé tartottak. Az egyikük felkiáltott:
- Odanézzetek, gomba!
Majd a másik szaladt utána, hogy megakadályozza a kiáltót, nehogy leszedje a mérgező, piros kalapos, fehér pettyes bolondgombát.
- Fúj, mérgező!- legyintett a másik ember- Nehogy leszedd, mert ha megesszük, igazán nagy baj támad, jól jegyezd meg!
- Akkor bizony összetaposom!- kiáltott az előző
Gomba anyó tehetetlenül nézte, ahogy emelkedik a magasba a hatalmas cipő talpa, egyenest az ő fejük felé. Remegve fordult Gomba apó felé, el akart tőle búcsúzni, lehunyta a szemeit. De semmi sem történt, mert az egyik kislány odafutott és ellökte a pusztításra vágyó kisfiút.
- Azért, mert nekünk haszontalanok, joguk van, hogy tovább éljenek!- kezét védelmezően emelte a két ijedt gomba elé.
A kislány visszaemlékezett arra, mit tanultak annak idején az óvodában kedves óvó nénijüktől, mikor az erdőt járták kora tavasszal.
Gomba anyó és Gomba apó megkönnyebbülten fellélegzett. Mikor elment a kiránduló csoport, Gomba apó felsóhajtott:
- Bárcsak eltűnnének ezek a fehér pöttyök a kalapomról, akkor aztán nem utálkoznának folyton az emberek!
- Ejnye, apó, hiszen ez ment meg bennünket, hogy leszakítsanak!
Több szó nem esett erről, de Gomba anyó magában forgatta mindazt, amit Gomba apó mondott. Elérkezett az este, előtte megvacsoráztak, lepihentek, hogy éjszaka újra vándorútra indulhassanak.
A holdfény szépen világította útjukat, láthatták egymás örömtől sugárzó arcát. De bizony Gomba anyó mást is látott. Gomba apóról eltűntek a pöttyök. Nagyon megijedt, és izgatottan integetve kezeivel apó kalapjára mutatott:
- Látod mi lett mindabból, amit mondtál? Most nincs egy pöttyöd sem!
Hajnalban hazatértek, gondolták, reggelre visszanőnek a pöttyök, vagy ha elbarangoltak, hát visszatérnek, de sem ez, sem az nem következett be.
Gomba apó erősen búsult lehajtott kalappal, maga elé meredt a földre, anyó nem győzte őt vigasztalni.
Éjszaka csak Gomba anyó indult útnak, mert apó nagy bánatában az odvas fatörzs felé fordulva búslakodott. Anyó elhatározta, megkeresi Erdőtündért, és nagy szerencséjére meg is találta a tisztáson, épp gyönyörűséges táncát járta. Anyó nem tétovázott, megszólította a tündért. Erdőtündér mosolya azon nyomban megnyugtatta. Hazafelé sokkal gyorsabban haladtak. A tündér kedvesen apó kalapjára tette bársonyos kis kezét. Először nem történt semmi, de hirtelen a fehér pöttyök újra a kalapon világítottak a hold fényében.
- Máskor jobban gondold meg, kedves Gomba apó, mit kívánsz! Akár erre is járhatott volna egy újabb kiránduló csoport, és bizony nem tétovázott volna.
- Igen,- akadozott a hangja apónak a meghatottságtól és örömtől- ezentúl jobban megbecsülöm, amit kaptam.
Azóta, ha emberek járnak arra, és megvető szavakat mondanak a gomba kalapja miatt, apó örömtől duzzadva kihúzza magát és büszke pöttyeire. Ha az erdőben jártok, és bolond gombát láttok, gondoljatok arra, milyen fontos is a piros pöttyös kalap!