| 
| Találatok: 646
2010. július 14-16. között került megrendezésre egy művészeti tábor a Kossuth utca 37-39. szám alatt. Az ötlet megálmodója Kulikné Táborszki Anna vanyarci lakos volt, aki délelőtt a kisebbekkel (10 fő) foglalkozott. Segítőtársa Valent-Hódi Mihály, neves vanyarci származású festőművész foglalkozott a nagyobbakkal (7 fő) délután. Volt üvegfestés, tájképfestés, perspektivikus ábrázolás; az ott megjelent gyerekek örömmel alkottak. A táborban beszélgettünk Valent Mihállyal.
-Mi volt a tábor célja?
A tábor megszervezésének célja az volt, hogy a gyerekeket a művészetre szoktassuk, lehetőleg minél korábban. Mivel vidéken a rajzoktatás nem biztosított, a táborral igyekeztünk ezt pótolni, még ha kis mértékben is. A nagyokkal való foglalkozás közben észrevehető volt, hogy nem tanultak rajzolni. A legfontosabbaknál kezdtük, mint például a perspektívával való ismerkedés. Az első nap vékony és gömbölyű korsókat hasonlítottunk össze. Természetesen kevés a 3 nap, de lehet, hogy megkedvelik. Ha látnak majd egy kiállítást, talán máshogy tudják értékelni, látni. A nagyobb gyerekek először megmutathatták, mit tudnak rajzolni, majd csendéletfestéssel folytattuk. A második napra saját maguk jelöltek ki feladatot, fák és tájrészletek festése. A lényeg, hogy ez ne csak másolás legyen. Azért jó, hogy ők választhattak, mert nem szabad kényszeríteni őket semmire.
-Ki finanszírozta a tábort?
A tábor anyagi finanszírozását maguk a szervezők biztosították. Anninak voltak maradék festékei, vettünk papírt, színes ceruzát, ecsetet.
Jövőre is tervezik a tábor megrendezését?
Valószínűleg jövőre is megrendezésre kerül a tábor, reményeink szerint még több résztvevővel.
-Miért vállalta el a gyerekekkel való foglalkozást?
Ez a minimum dolog, mivel vanyarci származású vagyok. Sokszor töltöttem itt a nyarat, és megesett az is, hogy haza akartam szökni.
-Kérem, mesélje el a művészi életútját!
Művészi életutamat esti tanfolyammal kezdtem. 1956-ban külföldre utaztam, majd 2 év után dolgoztam. Beiratkoztam a genfi főiskolára, amelyből később akadémia lett. Az ötödik évben a 23 emberből csak hárman maradtunk, én és még két lány végzett a festészeten, a többiek mást választottak. Az egyik lány még most is ott tanít. 1970-ben visszatértem Magyarországra. Svájcban általános művészetet tanítottam egy középiskolában.
-Vannak-e kiállításai Magyarországon?
Persze, hogy vannak. Az egyik ilyen kiállítás a Tisztelet a szülőföldnek című, ahol olyan művészek festményei, rajzai vannak kiállítva, akik magyarországi származásúak. Magyarországon 15 kiállításom volt. Svájcban általános művészetet tanítottam egy középiskolában. 5 évig a Koller Galériában (ami a várban található) dolgoztam együtt Szásszal, Vargával, Schéner Mihállyal. 3-4 munkám még ott van. A galéria a munkáimból 20-at eladott, sokat vittek ki Amerikába. Fóton (ahol élek) is megvásárolták a munkáimat, leginkább privát emberek.
-Van-e köztéri szobra kiállítva Magyarországon?
Igen, az 1956-os szobor a fóti templommal szemben található, az 50 éves évfordulóra készült egy szökőkúttal együtt. A szobor bárhol megállja a helyét, bárhová lehetne tenni az országban. A műemléktől is meg kellett kapnia a szoborra a jóváhagyást.
-Dolgozik-e jelenleg is valamin, vannak-e tervei?
Jelenleg is vannak terveim, mindig dolgozok valamin. Az egyik terv a vanyarci piactér díszítése egy szoborral és szökőkúttal. Olyan szoborral, ami emlékeztet valamire, ami Vanyarcon történt. Sok anyagot félretettem hozzá, ez lenne a felajánlásom. Valamint ezzel rónám le tiszteletemet, hiszen édesapám vanyarci volt.
Az ötletgazda-szervező élményei a táborról:
Nagyon nagy lelkesedéssel, izgalommal vártam a három napos képzőművész tábort, melyet azért szerveztem, mert kíváncsi voltam érdekli-e a gyerekeket annyira a rajzolás, festés hogy ebből visszatérő nyári foglalkozás lehessen. A kis és nagy gyerekek bebizonyították, hogy érdemes velük foglalkozni, lehajolni hozzájuk. Lelkesedésükkel, kitartásukkal sok felnőtt példaképei lehetnének. Ebben a tikkasztó hőségben nem fogytak ki az ötleteikből. Köszönöm, gyerekek ezt a csodálatos három napot, amelyet ti tettetek számomra a 2010. év legszebb három napjává!
Kulikné Táborszki Anna
Megkérdeztük a gyerekeket is
Matuch Nóra: Az üvegfestés tetszett a legjobban, galambot és kagylót festettem az üvegre, a kőfestés is tetszett. Eleve szeretek kézműveskedni. Jövőre is szívesen mennék, ha lenne. Jól éreztem magam a többi gyerekkel. A barátom a táborban Hugyecz Balázs volt. Nekem még követ is kerestek otthon, hogy tudjak mit vinni magammal.
Gyurcsik Niki: Jól éreztem magam, az üvegfestés nagyon tetszett. Sok osztálytársam is ott volt, így jól megvoltunk. Jövőre is szívesen mennék.
A táborban készült alkotások megtekinthetők lesznek a haluskafesztivál ideje alatt (2010. szeptember 11.) a Kossuth u. 37-ben. A szervezők minden érdeklődőt szeretettel várnak! (A táborról galéria a honlapon: http://gyongyhalaszok.hu/index.php?option=com_datsogallery&Itemid=49&func=viewcategory&catid=15)
| | Találatok: 661
Negyven pillanatkép (részlet)
10. Toll
Végtelen napjaim
menete.
Bámulom, elborult
remete.
Várni még, élni még
lehet-e?
Fönn az ég, lenn a föld
fekete.
Szánts tollam, villogó
eke te.
| | Találatok: 634
halotti csöndben a hatosra néz.
Az óra áll, mindíg hat óra van.
Bármit teszel, az inga meg nem indul,
és a finom üveglemez alatt
oly szótlanul-nyugodt, mint a halott,
kit a koporsó ablakán tekintsz meg.
Az óra áll. És száll a pillanat,
eltűnnek a napok, múlik az év,
a század, ezred és az óra áll.
Az illanó idő szívdobbanása
remegve lüktet által a szobán,
s nincs semmi, semmi nesz, csak némaság.
A rémes éjfél csöndje sem ilyen.
Vár a kerék. S a rozzant szerkezetből,
a poshadó tétlenség börtönéből,
az öröklét nyugodt fuvalma megcsap.
Az óra áll, mindíg hat óra van.
| | Találatok: 725
Illatos szellő lengedezett a sűrű erdő árnyas tisztásán, ahol Gomba anyó és apó élvezte a reggeli harmat frissítő erejét. Minden reggel megmártóztak a finom harmatban, piros kalapjuk boldogan bólogatott. Gomba anyó különösen is szerette a reggeli erdő háborítatlan csendjét és rendjét, vezénymondata volt: „Rend a lelke mindennek!”. Ez igaz volt otthonukra, az odvas fatörzsre is a forrás mellett, közel az erdészházhoz. Minden éjszaka kinőttek a lábaik, elsétálhattak kedvenc tisztásukra. Tudták, hogy azon a tisztáson szokott táncot lejteni a gyönyörű ezüstös holdfényben az Erdőtündér. De eddig még nem volt alkalmuk megtekinteni, pedig mit nem adtak volna azért, ha láthatják. Az Erdőtündérnél senki sem ismert kedvesebb, jóságosabb, szebb tündért, pedig hát a közelben sok volt az erdő.
Egyik délután, mikor Gomba anyó a szokásos heti takarítást végezte otthonukban, kiránduló embercsoport jelent meg, egyenest az erdészház felé tartottak. Az egyikük felkiáltott:
- Odanézzetek, gomba!
Majd a másik szaladt utána, hogy megakadályozza a kiáltót, nehogy leszedje a mérgező, piros kalapos, fehér pettyes bolondgombát.
- Fúj, mérgező!- legyintett a másik ember- Nehogy leszedd, mert ha megesszük, igazán nagy baj támad, jól jegyezd meg!
- Akkor bizony összetaposom!- kiáltott az előző
Gomba anyó tehetetlenül nézte, ahogy emelkedik a magasba a hatalmas cipő talpa, egyenest az ő fejük felé. Remegve fordult Gomba apó felé, el akart tőle búcsúzni, lehunyta a szemeit. De semmi sem történt, mert az egyik kislány odafutott és ellökte a pusztításra vágyó kisfiút.
- Azért, mert nekünk haszontalanok, joguk van, hogy tovább éljenek!- kezét védelmezően emelte a két ijedt gomba elé.
A kislány visszaemlékezett arra, mit tanultak annak idején az óvodában kedves óvó nénijüktől, mikor az erdőt járták kora tavasszal.
Gomba anyó és Gomba apó megkönnyebbülten fellélegzett. Mikor elment a kiránduló csoport, Gomba apó felsóhajtott:
- Bárcsak eltűnnének ezek a fehér pöttyök a kalapomról, akkor aztán nem utálkoznának folyton az emberek!
- Ejnye, apó, hiszen ez ment meg bennünket, hogy leszakítsanak!
Több szó nem esett erről, de Gomba anyó magában forgatta mindazt, amit Gomba apó mondott. Elérkezett az este, előtte megvacsoráztak, lepihentek, hogy éjszaka újra vándorútra indulhassanak.
A holdfény szépen világította útjukat, láthatták egymás örömtől sugárzó arcát. De bizony Gomba anyó mást is látott. Gomba apóról eltűntek a pöttyök. Nagyon megijedt, és izgatottan integetve kezeivel apó kalapjára mutatott:
- Látod mi lett mindabból, amit mondtál? Most nincs egy pöttyöd sem!
Hajnalban hazatértek, gondolták, reggelre visszanőnek a pöttyök, vagy ha elbarangoltak, hát visszatérnek, de sem ez, sem az nem következett be.
Gomba apó erősen búsult lehajtott kalappal, maga elé meredt a földre, anyó nem győzte őt vigasztalni.
Éjszaka csak Gomba anyó indult útnak, mert apó nagy bánatában az odvas fatörzs felé fordulva búslakodott. Anyó elhatározta, megkeresi Erdőtündért, és nagy szerencséjére meg is találta a tisztáson, épp gyönyörűséges táncát járta. Anyó nem tétovázott, megszólította a tündért. Erdőtündér mosolya azon nyomban megnyugtatta. Hazafelé sokkal gyorsabban haladtak. A tündér kedvesen apó kalapjára tette bársonyos kis kezét. Először nem történt semmi, de hirtelen a fehér pöttyök újra a kalapon világítottak a hold fényében.
- Máskor jobban gondold meg, kedves Gomba apó, mit kívánsz! Akár erre is járhatott volna egy újabb kiránduló csoport, és bizony nem tétovázott volna.
- Igen,- akadozott a hangja apónak a meghatottságtól és örömtől- ezentúl jobban megbecsülöm, amit kaptam.
Azóta, ha emberek járnak arra, és megvető szavakat mondanak a gomba kalapja miatt, apó örömtől duzzadva kihúzza magát és büszke pöttyeire. Ha az erdőben jártok, és bolond gombát láttok, gondoljatok arra, milyen fontos is a piros pöttyös kalap!
| | Találatok: 671
(Rudnayné Veres Szilárda: Emlékeim c. könyvéből)
„[…] ebéd után a verseghi plébánossal beszélgetve meglepetve hallottam, hogy már Verseghnek is van postája. Megkérdeztem, mi módon érhették ezt el. Mikor kellően tájékozódva voltam ez iránt, másnap magamhoz kértem igen ügyes községi jegyzőnket és rövid idő múlva kieszközöltem, hogy Vác-Hartyán is postahivatalt kapott; ez nekem igen nagy öröm volt, mert addig Vácra kellett küldözni hetenként háromszor a postáért. Nem tudtam nyugodni, míg Vanyarcnak is postát nem szereztem, de ez sokkal nehezebben ment s jól emlékezem, hogy éppen mikor ismét a postaigazgatóhoz indultam Budapesten egy nagyon esős napon s már a kapu előtt állott a kocsi, midőn a levélhordó édesatyám levelét hozta, melyben írja, hogy ne fáradjak tovább ebben az ügyben, hiszen az olyan nehezen megy; de én bizony már nem akartam abbahagyni a dolgot és rövid idő mulva el is értem a kivánt eredményt. Ebben az esetben is beváltak Kossuth szavai, hogy: ne szunnyadjunk!”
| | Találatok: 584
Rudnay Józsefné szül. Veres Szilárda
1841. szeptember 14-én született Herencsényben. Szülei Beniczky Hermin és Veres Pál. Gyermekkorát Vanyarcon töltötte, a házaspár egyetlen gyermekeként. Egyedüli gyermekként szigorú, következetes, de annál is inkább szerető nevelésben nőtt fel. Leánykorát a szabadságharc eszméi, akkori költői hatották át.
Mikor Szilárda idősebb lett, Budapestre költöztek (1854), itt folytatódhatott Szilárda szélesebb körű nevelése (tanult magyar irodalmat, nyelvtant; tanult zongorázni, festeni, hímezni, és minden egyebet, amiről a gondos anya úgy látta, jó hatással lesz lányára).
1861. január 2-án férjhez ment Rudnay Józsefhez, és férje birtokára, a messzi Nyitra megyébe, Kisbilicre költöztek. 1863-ban, házasságkötésük után 2 évvel megvalósult Szilárda és szülei vágya. Rudnay édesanyja halála után Váchartyánba költözött feleségével, így Szilárda közelebb került szüleihez. Férjének ezért mindig nagyon hálás volt.
1861. december 17-én megszületett fia, József. Majd Józsefet követte három lány: Ilona 1867-ben, Lenke 1868-ban és Margit 1871-ben. Szilárda nagy gonddal nevelte gyermekeit. Nagy fájdalmukra, egyetlen, szeretett fiuk 19 évesen betegségben meghalt. Rudnayné hitébe vetett erős bizalma segített átvészelni a számára nehéz csapást.
Életét gyermekei nevelésének, az egyesület ügyének szentelte, majd édesanyja halálával annak nyomdokaiba lépett, 1896-ban átvette anyjától a Nőképző Egyesület teendőit, mint alelnök, Teleki Sándorné elnökkel működött együtt. Édesanyja halála után (1896) az egyesület megalakította az első magyarországi leánygimnáziumot, és 1900-ban nyilvánossági joggal megtartották az első érettségi vizsgálatot. Ugyanebben az évben I. Ferenc József az I. osztályú Erzsébet- renddel tüntette ki. 1909-ben meghalt férje. 1915-ben meghalt gróf Teleki Sándorné, Rudnayné teljes hatáskörrel átvette az egyesület adminisztrációs munkáit. 1918-ban megünnepelték az Országos Nőképző Egyesület 50 éves jubileumát, koszorút helyeztek el Veres Pálné Erzsébet téri szobránál. 1919-ben a vörös diktatúra lefoglalta az Országos Nőképző Egyesület épületét és vagyonát. Rudnayné hartyáni birtokára vonult vissza összetört lélekkel. 1917-ben befejezte emlékeinek tollba mondását, sajtó alá rendezte, és 1922-ben kiadta Emlékeim címmel. 1924-ben magas korára hivatkozva lemondott elnöki tisztségéről, de a választmány ezt nem fogadta el, örökös tagnak választották.
1929. július 28-án néhány hónap gyengélkedés után Váchartyánban örök nyugalomra tért.
| | Találatok: 650
Özv. Gubó Pálné Valent Mária emlékei
’32-ben szolgáltam a Thomkáéknál. 15 éves koromban voltam ott. Tehenet kellett fejni, minden héten 6 kenyeret sütni. Voltak disznók, tyúkok, libák. Jaj, de sokat dolgoztam én ott! Nem is fizettek, nem volt pénzük. Csak 3 hónapra fizettek, a Thomka tanító anyja fizetett ki, 9 hónap ott maradt. Bánkról jöttek ide Vanyarcra.
Szirákon volt nagy májusi vásár, nagy vásárok voltak. Május elsején egy fillért sem kaptam. Azt mondtam a tanító úrnak: „Tanító úr, mikor kapok én pénzt?”
„Tudod mit, Marika, menjél be minden házba, hogy adjanak pénzt, fizessék ki a tanító urat.”
Minden házba bementem, de csak szlovákul beszéltek, én nem tudtam egy szót se, de értettem mindent. Minden háznál azt mondták: „Mondd meg a tanító úrnak, hogy még csak érik a búza. Majd ha jön az aratás, utána elmegyünk Vácra, aztán kifizetjük.”
Sírva mentem haza. „Jaj, tanító úr, nem adtak sehol pénzt!”
Nem volt úgy pénz, mint most.
| | Találatok: 684
Jó érzés volt hallgatni az írót, mert a szavaiban bölcsességet, nagy élettapasztalatot és derűt véltem felfedezni, s nem utolsó sorban ösztönzőleg is hatott rám; talán egyszer nekem is sikerül írói babérokra törnöm. Örülök, hogy kis falunkban megvalósulhatott egy ilyen nívós esemény. Köszönet érte a szervezőknek, és leginkább Pauló Bélának, hogy jelenlétével megtisztelt bennünket.
Turcsi Eszter