Gyöngyhalász

1940. V. 24., péntek

Ma egész nap itthon voltam, megcsináltam a leckém, hála Istennek, hogy itthon maradtam, így legalább kimanikűrözték a körmöm. Nem értem, már megint viszketett az orrom, úgy látszik engem mindég csak bosszúság ér. De vőlegényem még mindig nem is ír, nem értem. Na mindegy. Ma reggel kaptam egy rém helyes anyagot. Örülök nagyon, talán kapok egy cipőt is, majd csak lassan mindenem meglesz. Klara tante szólt hogy menjek be hozzá mert este jön valami ismerőse, hát majd meglátom mi lesz, mondta hogy öltözzek fel szépen és rendesen.
Különben minden megy tovább unalomba, reggel  ½ 6 órakor fölkelek, vasalok, iskolába megyek, ha az embert bosszantják, vágjon jó arcot….
Hát hiába, nem tudom magam se, hol jobb, itt-e vagy otthon. Otthon az a cirkusz, veszekedés, állandóan, mint a cigányok, itt ugyanaz finoman, idegesség, utálatosság, legjobb volna, ha az ember szépen elpusztulna. Ez az, aki nyugodalomra vágyok, annak mindig az ellenkezője sül ki. Hála Istennek nem hiányzik Laci sem, ő is utálatos némelykor, legalább eggyel kevesebb, aki bosszantja az embert. Ha engem hagynak békében, én olyan szépen megvagyok egyedül, úgy szeretek egyedül lenni, pepecselni, írni, mint most, vagy rajzolni. Tudom, hogy szeretem nagyon a Bogarat, de ha nincs itt, nincs itt, nem lehet semmit csinálni. Hát máma írtam eleget. Ha majd még eszembe jut valami, ide írom hamar.
Nem vagyok hálátlan, mert ha itthon vagyok, bizony úgyse kaptam volna annyi dolgot, nem volna ilyen jó dolgom, de tudja Isten, ha az ember dühöng, jár a szája. Mama igazán nagyon, nagyon jó hozzám, nem tudom melyik anyós csinálna így a menyével, de hát neki is, mint minden embernek, van hibája, nekem is van hibám, méghozzá rengeteg. Te Jó Isten, hogy múlik az idő, már holnap lesz egy hete, hazajöttem Dortenstinből. Nem tudom, némelykor úgy szeretnék úgy vándorolni olyan szép zöld erdőben, és érdekes, mint ahogy megfigyeltem ez az érzés minden időben újból és újból visszatér. Jól mondtam én, mikor azt mondtam, hogy bosszankodni fogok, meg is történt, mert voltam a Klára néninél, felöltöztem szépen és így az egész csak igazán csak egy hecc volt. Hát így élek én itt, örökké de örökké bosszankodás, nem sokáig, azt is látom. Na, azt hiszem 24-én kitettem magamért írás dolgába. Ha még sokáig kell bosszankodni, úgyis látom, hogy az lesz a vége, hogy én is haza utazom. Ha megy a Mama Pestre, úgy szeretném, ha hozna pár cipőt, harisnyát, szóval ilyen dolgokat. De biztos amilyen, á, nem is beszélek, mert tényleg az ember már némelykor úgy el van keseredve. Na, máma igazán eleget panaszkodtam. Holnap nem vasalok, ezt is látom.