Gyöngyhalász

...
És akkor menekültünk visszafele, az emeletekről dobáltak lefele a lakók mindenféle vastárgyakat, fazekakat, meg vizeket öntöttek, de a kapu alja be volt zárva, bemenni nem tudtunk. És szerencsére egy helyen nyitva volt a kapu, oda beszaladtunk, tízen katonák. Ott voltunk hajnalig egy pincében, nem jött senki, majd hajnalban azért kijöttünk, mert féltünk, hogy katonaszökevénynek fognak nyilvánítani. Visszamentünk a laktanyába, mire kivirradt. De én féltem attól, hogy megint csak újra ki kell menni, akkor beálltam az őrségbe, a laktanyán kívül sokan az őrségbe voltak, akit be sem osztottak oda annak a reményében, hogy ezeket nem szedik össze, majd azokat viszik, akik bent vannak. És a laktanyába töltöttem kb. három napot, majd egyszer jött egy helikopter, az leszállt az udvaron, és a hadosztályparancsnok, meg a helyettesei azok mind fölszálltak a helikopterre és elmentek, minket meg otthagytak. Majd hangszóróba mondták, hogy katonakönyvet fognak hozni le, és mindenki töltse ki a saját nevére a katonakönyvet. Úgy is volt, nekem is volt egy katonakönyv, beírtam a nevet, rendfokozatot, mikor vonultam be, minden benne volt, de bélyegző nem volt. Azt mondták, hogy majd visszajönnek, de utána, mikor eltelt fél nap, jó az a katonakönyv, nem kell abba bélyegző, avval haza fogunk tudni menni. A hangszóró szólt, hogy minden katona jöjjön le az alakulótérre, felszólítottak, hogy fegyvere, akinek van, oda tegye le. És szabad elvonulást biztosítanak, mindenki menjen, megszűnt ez az alakulat, ÁVO szolgálat. No, egy kocsira fölszálltam én is, ami Hatvan irányába ment, és Cinkota közelébe kikerült egy másik kocsit ez, aki volt a katonapilóta, majd fölszaladt a vasúti sínekre, és akkor csak fölborult. De halott nem lett, sebesült volt, akinek lába eltört egy-kettőnek, de olyan sokan voltunk a kocsin, hogy álltunk, és azért dőlt föl, mert nagy volt a teher. Majd onnan gyalog folytattuk az utat a mostani kórház fele, és mire kiértünk volna a temetőhöz, ott leállítottunk egy teherkocsit. Föl is ültünk többen, majd mikor Gödöllőre beértünk volna, ott mindenkit igazoltattak. Mi a két hektós hordóba bebújtunk. Föl is szállt valaki, jól van, mehet, nincs senki. És jöttünk tovább, majd Aszód szélére érve, ott megint ellenőrzés folyt, mi kiugrottunk. Balassagyarmat irányába jöttünk a vasúti sínek mellett. Elértünk Mácsára, Mácsán találkoztunk egy vasutassal: ő megmutatta, hová menjünk, elmentünk egy helyre. Hát ott egy kicsit féltek, de azért megvendégeltek. Egyszer csak kopogást hallottunk, jöttek a katonák, karszalagos katonák, „No, itt vannak a szökevény katonák?” Hát, az a vasutas elárulta, hol vagyunk. És akkor elvittek a tanácsházára vallatni. Az a katona, akivel beszéltem, kiment, én meg kiugrottam az ablakon, és nem mentem messzire az utcán, a következő háznál nyitva volt a kapu. Beszaladtam, és kutya se volt, a kerteken végig el, és erre a lármára, engem kerestek, a többi is elszökött. És akkor egész éjjel jöttünk, figyeltük, a vonatok nem nagyon jártak, elmentünk Galgagyörkig, majd Galgagyörktől keresztül Vanyarcnak, földutakon. Úgyhogy másnap délre hazataláltunk, Hajnalpusztán keresztül.