Bejelentkezés

Keresés

az SM (a Szklerózis Multiplex)
Élet-Tapasztalataim alapján állítom, nem az egyének,
hanem az egész közösség betegsége!

 

A betegség MáS

Voltam én régebben „szerencsére(?)”
már többször is beteg,
de akkor mindig éreztem,
nekem szól ez a rejtjelezett
TITKOS üzenet,
hogy vigyázzak,
mert helytelen irányba engedem
folydogálni életem,
rossz útra tévedek,
- ott nagyon egyedül lehetek -
s arra már nem jöhet velem,
nem vezethet, vezérelhet tovább
a TISZTA Lelkiismeret.

1996. június 25.

Nem, nem és nem

Mindennel, mindenemmel nemet kell ordítanom!
Figyeljetek oda magatokra,
a természetre, az életre.

Az ész, értelem nélküli TOP-zódás,
pusztítás nem fejlődés.

Nézzetek egyszer gyermekeitek
bölcsen szomorú szemébe,
és akkor néma kiáltozásainkat
talán még az utolsó földi napotok előtt
megérthetitek.

(Vanyarc, 1998. IX. 13. vasárnap)

48 éves lettem én,

játékos-meglepetés

e költemény.

Szó-virág-mese-ZENE.

Ajándék,

mellyel meglepem

ebben a csendes kis falusi kertben

Anyut s magam.

48 évem egyszercsak itthagyott, elment,

s rádöbbentem:

eddig még szép nyugodt

hetekre, napokra,

netán … hónapokra /?/…

békés, kiegyensúlyozható

családi /kasszára, körülményekre/ viszonyokra

- igen-igen szerényke vágyaink mellet se -,

sose telt.

Az ám, Hazám!

Lehettem volna

BÁRMI is,

nem ilyen CSALÓDOTT, szomorkás Tolókocsis

„SZEGÉNY – LEGÉNY”,

de nem lettem,

- megszállottan egy értelmesebb

szebb világot kerestem –

s mert kínok, szenvedések, gyógyíthatatlannak mondott

betegség, az SM /szklerózis multiplex/ árán is

megőriztem inkább

Tisztának a LelkiIsmeretem.

Tanultam és dolgoztam szorgosan

/hiba volt, hogy nem sefteltem, loptam, csaltam?/

Mindegy.

Ilyet én akkor se tehettem,

sose vitt rá a lelkem.

A túlzásokat mindig, s mindenben elvetettem,

normálisan ittam, ettem, jártam-keltem.

A bajt, ha nem kényszerítettek rá,

nemigen kerestem…

Testemet, szellememet és lelkemet

- amennyire lehetett -

magam erejéből, vidám elszántsággal edzettem.

A belső EMBER-i értékeimet

soha nem árultam el, nem szégyelltem,

mindig nyíltan közhírré tettem,

„Ami a szívemen, a számon!” – kimondtam.

/Ugye mekkora bolond voltam?/

Kiterítettem

s kiterítem ma is bárki előtt

az É L E T E M.

/A titkolózástól, sumákolástól undorodtam, sose bírtam./

Drága É d e s a n y á m!

Örülök és köszönöm, hogy 48 évvel ezelőtt

vállaltál, megszültél engem,

így, úgy-ahogy

- itt e Kedves picurka,

rumlis, de azért Barátságos

Otthonos Hazánkban – ÉLHETTEM,

láthattam, érezhettem,

f e j l ő d h e t t e m

csupa Nagybetűs,

ennek ellenére szerény, békés

EMBER-ré cseperedhettem.

Lélekben köszönet, /NEKED IS/

És ölellek Testvérem Attila!

/Hogy melyik? Eldönthetitek, de mindegyik!/

Vanyarc, 1995. szeptember 11. Teodóra napja

András

A KÖLTŐVÉ VÁLTOZOTT MŰSZAKI

Túl meredeken felfelé vezető

utat választottam magamnak,

figyelmetlenül mohó voltam,

„Sokat akar(-t) a SZARKA,

de nem bírta a farka!”

éreztem s tudtam, tudtam…,

de jóra, szépre, igazságra

vágyakoztam, kétségbeesve a

féltésben embertelenül vergődve,

szenvedve-sínylődve szomjaztam.

Győzni az értetlenség felett…….,

vagy elpusztulni inkább, mint

cserbenhagyni ártatlan utódaink’

a védtelen és kiszolgáltatott,

de életre-való gyermekeink.

Hazudni az ÉLET dolgaiban

semmiképpen nem akartam,

és Hál’ Istennek

- végülis kiderült -,

nem tudok, sohasem tudtam.

Vanyarc, 1997. nyár

Az – ért, mert annyira szerettem

 

A hirhedt SM-mel vakmerőn szembenéztem,

majd hirtelen rémülten ráeszméltem,

lehet, hogy ennyi volt csak az életem?

A kelő Nap fénye, a bársonyos szellők, a lombok susogása,

a madarak éneke, kiscsikók nyargalása,

a gyermekdal, puha kéz símogatása

hiányozna nagyon nekem, hisz mind –mind szeretem.

Életem minden kis morzsáját, csöppjét

önfeledten élvezem…

Üres vagyok, mint a kifosztott madárfészek.
Halk kedvtelenség füstjét lélegezve csak nézek.
Látom az esővert fákat, szürke felhőket.
Szél rezdülését, s az ablak előtt elmenőket.

Hozzám már nem érnek fel az élet zajai.
Nem vágyom dalokban égve, tán jön még Valaki.
Szíven hamvadó parazsánál Te üldögélsz.
Barázdált arcom símogatva kedvesen mesélsz.

Úgy tűnik százezer éve
vonszolom –
hordozom bús titkaimat:

zord némaságra ítélve
gyötrő
üres magányban, mint a rab.

Mert hallgatni arany! – intett
óvott – hívott –
a józan fáma, s a napok
egyre halkabban
nesztelen peregnek;
mint ujjaink között a homok.

Kit vágy űz, s mégsem énekel…
- Ne nézz sírfeliratára!
„Gyertyáját csend oltotta el;
csak Csend kiált Hallgatásra.”

Hogy örökké boldog lehess,
az Istent féld és szeresd.
Az ő parancsolataiban járj!
Áldást is csak ő tőle várj!

Mert gazdagság, bőség lesz jutalma
annak, ki híven végig megmarad.
Világosság fénylik a sötétben
a hűre, jóra és igazra.

Jó dolga lesz annak az embernek,
ki könyörül és kölcsön ad.
Adakozik a szegénynek,
igazsága mindvégig megmarad.

Semmi rossz hírtől nem fél,
Kinek az Istenben bizalma.
Rendületlen az ő szíve,
Örökké megmarad nyugalma.

Szeresd hát az Istent örökké,
Ő legyen mindened,
Bölcsődtől a koporsódig
Ne szűnjön hálaéneked.

Ez a boldog élet titka.

Aki magyar, hazáját szereti,
annak bármerre jár, élete hirdeti
az tudja, mert azt dobogja szíve:
Mi ez országnak alapja talpköve.

Aki magyar, hazáját szereti,
az hitének intését soha nem felejti.
Tudja, hogy a legfőbb jó reá mit hagyott:
„Szentek legyetek, mert én is az vagyok.”

Aki magyar, hazáját szereti,
ősei nevét büszkén viseli.
Az tudja: ki lehet nemes, legnagyobb,
az, ki önmagán uralkodni tud.

Aki magyar, hazáját szereti,
az embertársait becsüli.
De jó hírnevére is sokat ad.
Megtartja: „Nem mind illik, ami szabad.”

Aki magyar, hazáját szereti,
az mindenkor e jó tanácsot követi.
Mert tudja: Bölcs, okos csak az lehet,
ki szolgája tanácsát sem veti meg!

Látod, fiam, én ilyennek képzelem az úri embereket, akik ezt megtartják.